Quo vadis Európa?

A február elsejétől 27 országra csökkent Európai Uniónak megint fel van adva a lecke, hogy merre tovább, bár ez a brit kilépéstől függetlenül egy elég régi vita, és az irány is ismert: a további centralizáció, a döntési körök, vagyis a hatalom nemzetállami szintről uniós szintre emelése. Miután a Római Szerződés két évtizeden át jól szolgálta az egyre növekvő számú közösség érdekeit, az unió vezetésében felülkerekedtek a birodalomépítők, és az 1986-os Egységes Európai Okmánnyal már meg is indult a hatáskörök centralizációja. A centralizáció azt jelentette, hogy vagy az addig egyhangúságot követelő döntési köröket tették át minőségi többséget igénylő döntési körbe, vagy pedig új kompetenciákat helyeztek minőségi többséget igénylő döntési körbe, így a nemzetállami szinten kezelhető kérdések köre egyre szűkült. E hatalomkoncentrációra jó példa a migránsügy, ami alapvetően belügyi kérdés és ez elvben nemzeti hatáskör, Magyarország mégis évek óta viaskodik Brüsszellel a kötelező kvóta ránk kényszerítése ellen.

Az elmúlt években több elképzelés is napvilágot látott, hogy milyen vitákat kellene az unió jövőjéről folytatni, de kezdem a legvégével: az Európai Parlament által 2020. január 15-én elfogadott, Európa jövőjéről szóló konferenciára vonatkozó állásfoglalással.

Az állásfoglalás abból indul ki, hogy „a 2019. évi európai parlamenti választásokon nőtt a részvételi arány, ami azt mutatja, hogy a polgárok egyre nagyobb szerepet vállalnak az európai integrációs folyamatban, egyre inkább érdeklődnek iránta, valamint azt az elvárást is mutatja, hogy Európa feleljen meg a vele szemben támasztott jelenlegi és jövőbeli kihívásoknak”. Vagyis az állásfoglalás arra hivatkozik, hogy a kihívásoknak való megfelelést az állampolgárok kérik, azzal, hogy többen mentek el 2019-ben szavazni, mint korábban, ami kétségtelen fordulatot jelentett az uniós szavazások csökkenő tendenciájú részvételi arányában. Az állásfoglalás azután ki is jelöli, hogy milyen kérdéseket tűzzön napirendre az Európa jövőjével foglalkozó konferencia. Ezek: az európai értékek és alapvető jogok, az unió demokratikus és intézményi vonatkozásai, a klímakrízis, a szociális igazságosság, a foglalkoztatási és adózási kérdések, a digitális átállás és a biztonság és az unió világban játszott szerepe. Mivel az eddigi vitákból ismertek e tekintetben az álláspontok, a felsoroltak nem jelentenek mást, mint hogy a nemzetállamok újabb kompetenciákat adjanak át az uniónak, és mindezt az állampolgárok szentesítsék, természetesen nem népszavazás formájában – hiszen eddig az alkotmánytól a Lisszaboni Szerződésig mindent leszavaztak, ha erre lehetőségük volt –, hanem állampolgári megkérdezések révén. Ezekre szükségképpen azokat a civil szervezeteket fogják meghívni, amelyek ezt a centralizációs törekvést támogatják. Ráadásul a bizottság ezzel a május 9-vel kezdődő konferenciával párhuzamosan egy olyan „vitát” is kezdeményezne, amely a demokratikus folyamatokra és intézményekre koncentrálna, azzal a céllal, hogy létrehozzák a vezető jelöltek és transznacionális választási listák rendszerét. Magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy az országos parlamenti kvótát (jelenleg 21 fő) nem a hazai pártok jelöltjeire való szavazással, hanem egy európai pártra való szavazással választanák meg. Tehát például a Fidesz szavazói – a pillanatnyi helyzet szerint – szavazhatnának, mondjuk, Donald Tuskra, rosszabb esetben Manfred Weberre mint az Európai Néppárt jelöltjeire. Ez esetben természetesen a „populista” pártoknak nem osztanának lapot (pénzt és médiatámogatást a kampányhoz), így biztos lenne az „Európa-pártiak” megfelelő győzelmi aránya, a keleti szárny „populista” vezetőit pedig még jobban háttérbe lehetne szorítani.

A tervezett konferenciával kapcsolatban Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke a következőket mondta: „A mi politikánk középpontjában az embereknek kell állniuk. Ezért azt kívánom, hogy minden európai aktívan járuljon hozzá az Európa jövőjével foglalkozó konferenciához, és vezető szerepet játsszon az Európai Unió prioritásainak meghatározásában. Csak együtt tudjuk felépíteni a holnap unióját.” Amikor ilyeneket hallok az uniós vezetők szájából, akkor úgy érzem, hogy közel hetven évet fiatalodtam, és Rákosi beszél arról a boldog jövőről, a nép országáról, amit majd a dolgozó nép (a munkásság és a vele szövetséges parasztság) az ő bölcs vezetésével fog felépíteni.

Bár az Európai Bizottság és Parlament céljai világosak és – tekintetbe véve a 2002–2003-as konvent tapasztalatait – például az alkotmány összeállításának körülményeit és a róla szóló szavazás eredményeinek figyelmen kívül hagyását, a végeredmény is egyértelmű, mégsem mondanám, hogy adjuk fel már az elején. Minimum azt el kellene érni, hogy mondjuk, a V4-es országokból ne csak a Soros-típusú civil szervezetek kapjanak meghívást a konferenciára. Azután fel lehetne tenni a kérdést, hogy a 2017-es Fehér Könyv, amelyhez Magyarország és Jean-Claude Juncker adta a nevét, érvényes-e még? Abban ugyanis (már a brit népszavazás után) Európa jövőjével kapcsolatban öt forgatókönyvet vázoltak fel, és azokból a parlamenti állásfoglalás és a bizottsági szándék csak egyet vesz figyelembe, a „sokkal többet együtt” változatot, amelyet az ötös számmal jelöltek. Mi van például a kettessel, az „egységes piac, semmi más” nevűvel, amit Nagy-Britannia a maga részéről már megvalósított, és amit komoly szakértők hosszú távon az egyetlen lehetséges megoldásnak tartanak?

Paul De Grauwe, a Leuveni Egyetem, majd a London School of Economics közgazdász professzora, az Európai Közösség díjával kitüntetett (1976) liberális közgazdász egy, az euróval kapcsolatos vita alkalmával még 2006-ban egy belga lapnak (De Morgen) a következőket nyilatkozta: „Egy nagy szabadkereskedelmi övezet marad az egyetlen megvalósítható lehetőség Európa számára. Az egy illúzió, hogy a közeljövőben elérhetjük a politikai uniót Európában. A politikai egyesülés nem sikerült – de ez komoly problémát jelent a monetáris unió számára. Az utóbbi veszélyben van. A politikai unió a monetáris unió logikus végpontja. Ha ez a politikai unió nem valósul meg, akkor hosszú távon az euróövezet nem állhat fenn.” Lehetne mást is idézni (például a Nobel-díjas néhai Milton Friedmant), hogy világos legyen: egy dolog a politikusok fantáziája és más dolog az, amit akár gazdasági, akár társadalmi oldalról meg lehet valósítani.

Az egységes európai állam két ok miatt illúzió. Az egyik ok, hogy az európaiak 80–90 százaléka ragaszkodik saját nemzeti identitásához. Még a szociáldemokrata Friedrich Ebert Alapítvány 2013-as közvélemény-kutatása is azt állapította meg, hogy „a nemzeti identitás elsődlegessége valamennyi (vizsgált) esetben megkérdőjelezhetetlen”. A másik ok, hogy egy valódi szövetségi állam közös költségvetése a GDP 15–20 százaléka, márpedig az uniós kasszába még a jelenlegi egy százalékot sem szívesen adják be a nettó befizetők. Ami marad, az nem más, mint amit José Manuel Barroso, az Európai Bizottság volt elnöke mondott: egy európai birodalom, vagyis az európai népek, nemzetek jogfosztása.

Bár ezt nem mindenki látja ilyen világosan, az európai alkotmány elutasítása (Franciaország, Hollandia), majd a Lisszaboni Szerződés leszavazása (Írország) világosan jelzi, hogy az európaiak – ha nem is látják át, de – érzékelik, hogy mire megy ki a játék.

A most kezdődő vitasorozaton azt talán el lehetne érni, hogy a Juncker-féle forgatókönyveket kidolgozzák azok, akik valamelyiket pártfogolják, és ezekről közvélemény-kutatást kelljen tartani, hogy kiderüljön, mi lehetséges és minek van támogatottsága a jövőbeli európai együttműködésben. E tekintetben nem ártana, ha a V4-országok aktív szerepet vállalnának és támogatnák azokat a civil szervezeteket, amelyek ellen próbálnak állni az európai birodalomépítési szándékoknak.