Domonkos László

Vélemény és vita

Kis tél végi balatonológia

Ilyenkor, tél vége felé gyakrabban gondolok a Balatonra

Egyáltalán nem a „jöjjön már a nyár, és akkor majd a Balaton” szokványosságával, még csak nem is igazán a nemigen kedvelt tél múlásával, a napfény, hőség, fürdőzés szentháromsága után sóvárgó mediterrán ember vágyakozásával. Eötvös Károly szavai jutnak eszembe: „A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre.”

Aztán eszembe jut az északi parton töltött fiatalság tizenhat esztendeje, meg azok az erőteljes hangulatok, amelyek most, így tél végén talán a szokásosnál is jobban felerősödtek. Amikor februárban a kopasz fák és a hideg szél könyörtelen ölelésében annyiszor siettem fölfelé a füredi Kedvesből Arácsra, a meleg, a finom fehér bor és a biztonság vágyott világába, a tél végi tavi elhagyatottság, néptelenség kellős közepén néha talán megsejdítettem valamit abból, amit a magyar szellemi életben talán Bertha Bulcsu képviselt legerőteljesebben és leghatásosabban, hála a régi magyarok Bolatinjaa varázsában rejtőző erőnek.

Olyan vonzalom, olyan áradóan bizsergető szerelem ez, amit Veres Péter érezhetett az Alföld, Tamási Áron a Székelyföld vagy Bálint Sándor az én szűkebb hazám, Szeged és környéke iránt. Ehhez pedig e varázsvidék olyan arcait kellene felmutatni, amelyeket nem vagy alig-alig ismerhetünk. És itt lép be a tél végi képbe a balatonfüredi Kedves cukrászdából Arács felé kaptató út emlékképegyüttese – sorsok, helyek és történetek, emberlétünk pillérei – új, februári szentháromságként.

Igen nagy baj, hogy nem tudunk kellő mélységben megmerítkezni a haza tájainak adottságaiban. Az alföldi síkban, a magyar kisvárosi miliőben vagy éppen a Balaton világában. Ehhez olyan méretű azonosulásra volna szükség, mint amit, mondjuk, éppen az előbb emlegetett Bertha Bulcsunak a Magyarország felfedezése-sorozatban 1973-ban megjelent Balatoni évtizedek című munkája vagy Kovács Emőke balatoni könyvei jelentenek. Mert Eötvös „ábránd és költészet” szépségével együtt sorsok és históriák özöne lengi be a Balaton-partot, tragédiákkal és fenséggel, történelemmel, alulnézetben és „tudományos ismeretterjesztéssel”. Úgy, hogy az impressziókból tökéletesen hihetően kristályosodik ki a vallomásos magyar Balaton-élmény: az a közös kincs, amely mindnyájunkat megborzongat, ha elér bennünket egy holdfényes tóparti nyáreste vagy a Péterhegyről jobbra felé pillantva a tihanyi apátság örök szent esküvésre emelt két ujj-tornyának látványa. Kérdés persze, tehetnénk hozzá némi malíciával, ki mennyire, milyen magasságokig vagy mélységekig elhatolva tud élni ezekkel az élményekkel?

Emlékszem arra az idős pécselyi hordókészítőre, akivel valamikor a hetvenes évek végén készíthettem életútinterjút az Új Tükörnek. A magyar iparoslét minden nyomorúsága, kálváriája és tragikus szépsége kiviláglott az általa elmondottakból – a szívós kitartás és a hűség, az emberi tartás és méltóság éppúgy, mint a megindító munka- és tájszeretet. Akkor értettem meg, micsoda ereje is lehet annak, amit tájszellemnek, genius locinak vagy hasonlónak nevezünk (Ács Margit valamikor 2000-ben a hely hívásának mondta). A Balaton-felvidéki emberben valójában ez a szellemiség éppúgy jelen van, mint az emberi sorsokban bárhol másutt errefelé, kerüljön elénk Szepezden, Tihanyban, Bogláron, Siófokon vagy bármelyik tóparti településen. Ez a térség az ezeréves Magyarország egyetlen egysége, amelyet egy pillanatra sem tört meg, nem sújtott Trianon iszonyata. Éppen ellenkezőleg, az előállt szükségből úgy kovácsolt erényt, hogy páratlan fürdőkultúrát teremtett, fejlesztett, modernizált, épített-szépített és adta a legszebb, a legmagyarabb példát az élni akarásra. És a legeslegfontosabb: Eötvös Károly soraira mintegy rímelve e kis balatonológiai tracta megidézi még Szabó T. Anna Balaton című versét is : „Valami tágas nyugalom / levegős öröm a tavon / átdereng minden láthatón / tárgytalanul és áradón.” Igen, igazából erről van szó. A tágas nyugalomról. A mindenen átderengő, levegős örömről minden tavak legcsodálatosabbikán. Olyan nyugalom és olyan öröm ez, amit akár most, e sorok írása közben is érzek, pedig Budapesten vagyok, az ablakon kipillantva szomorúan és reménytelenül szürke a komor tél végi ég, a trolibusz baljós sietséggel húz el a Baross tér felé, az állatorvosi egyetem tömbje lomha közönnyel terpeszkedik szemközt, a hírek között meg holmi Térey-ösztöndíjak körül zajló bolhacirkuszról lehet olvasni, meg arról, hogy Görögországban a szigetek lakói fellázadtak a migránstáborok és az egész helyzet ellen, derék angoljaim pedig úgy otthagyták az uniót, mint Szent Pál az oláhokat.

Kapcsolódó írásaink

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Elszigetelt világok

ĀManapság a környezetvédelem az egyik leginkább haladó és közkedvelt téma a közéletben és a gazdaságpolitikában egyaránt

Bogár László

Bogár László

Vírus és pánik

ĀA járvány járulékos kárai magánál a járványnál is nagyobbak lehetnek, de ez a médián múlik