Az illegális hulladéklerakók felszámolása (2.)

Miért hunynak szemet a hihetetlen mennyiségű visszaélés, sok esetben bűncselekménynek minősülő eset láttán? A hatóságok renyheségét a rendszerető lakosság nem érti és károsnak tartja. Alig van hatékony szabálysértési eljárás, ilyen „macerákkal” nem szívesen foglalkoznak a hivatalok, elnézik a kisebb szemetelést, ám ezzel valójában az illegális hulladéklerakók szaporodását támogatják.

Miből lehet majd finanszírozni a programot? Az önkormányzatok egyenként tíz- és százmilliókat, országosan milliárdokat költenek az illegális hulladéklerakók felszámolására. Ha ennek az összegnek a felét a felderítés hatékonyabbá tétele, a gyors intézkedések érdekében vetnék be, már az is félsiker volna. Az eszközök technikai téren rendelkezésre állnak: ahogyan például drónokkal végzik a parlagfűvel borított területek megfigyelését, ugyanezek a drónok részt vehetnének az illegális lerakók felderítésében. Ehhez egységes – állami fennhatóság alatt működő – rendszerre lenne szükség, egységesíteni kellene a végrehajtásban résztvevők felelősségi és hatáskörét, intézkedési jogát és kötelességét. Ameddig a felelősség túlságosan széttagolt – külterületen más a felelős a földútért, más az erdősávért, más a mezőgazdasági parcella széléért, belterületen más a buszmegálló környékéért, más a lakóépület előtti járdáért, más a bolt előtti szakaszért –, addig mindenki egymásra mutogat és elsikkad a lényeg: a gyors és hatékony cselekvés.

A közelmúltból egy konkrét példa: az egyik fővárosi lakótelep melletti kiserdő megtisztítását, amelyet a 2010 előtti időszakban elleptek a hajléktalanok, kilenc éve elhatározta az akkori fideszes polgármester. A feladatot a Máltai Szeretetszolgálattal karöltve hajtották végre. Mindez a liberális média heves tiltakozását váltotta ki, viszont a rettenetes helyzetet látva a „jogvédők” megfutamodtak. Az egész mindössze ötmillió forintba került, a több mint hatszáz köbméternyi szemét bezsákolásával és elszállításával együtt. Ebből látszik, hogy az ügy kevésbé pénz, mint inkább akarat kérdése. A folyamattal párhuzamosan a polgármester biztatta a helyi közösségeket, hogy vegyék újra birtokba a területet: menjenek sétálni, sportolni, piknikezni.

Erre a kétirányú – megtisztítási és birtokba vételi – folyamatra van szükség ahhoz, hogy a végeredmény tartós legyen. Tanulság és kérdés is egyben: ha egy sok hektáros értékes erdőterületet veszni hagyunk, akkor vajon milyen jogcímünk lehet a kisebb jelentőségű ügyekben felszólalni?

Kikre lehet építeni a programot? Arra a hallgatag többségre (nem kivételre!), amelynek tagjai rendet tartanak, szépítik a kertjüket, felsöprik a portájuk előtti járdát, a gazdaszemléletet kiterjesztik a közterületekre, de az erdőkre is, a szelektív gyűjtést fegyelmezetten végzik, komposztálnak, közelítenek a hulladékmentes követelmények felé.

Az illegális hulladéklerakás – az össznépi szemetelés – visszaszorítása érdekében a fő felelősséget viselő önkormányzatok kössenek szövetséget valamennyi szereplővel, a polgárokkal, a hatóságokkal, az oktatási intézményekkel, a civil szervezetekkel, az üzletek tulajdonosaival, bérlőivel, a vállalatokkal. Mindegyik szereplővel részletesen és kölcsönösen megfogalmazva a környezettel szembeni kötelezettségeket: az önkormányzat a szükséges felújításokat, fejlesztéseket, a másik fél a pontosan meghatározott terület fenntartását, gondozását, tisztán tartását, szépítését vállalja. Ez mindkét fél számára a közjó szolgálata, hiszen mindenkinek jó a tiszta, barátságos környezet, ezáltal az ingatlanok értéke nő, az üzleti forgalom növekedhet. Természetesen kilátásba kell helyezni a karbantartás, gondozás elmaradása esetén a büntetést is, és ehhez biztosítani kell a rendszeres ellenőrzést, annak személyi és intézményi feltételeivel együtt. Ma ez is teljességgel hiányzik.
Ugyanakkor nemcsak büntetni kell, hanem a rendszerető többséget támogatni is a törekvéseiben. Ennek számtalan eszköze lehet, például a közterületek, előkertek szépítési versenyei, vagy olyan programok, pályázatok, amelyek a közterület közösségi tervezésben és részvétellel történő fejlesztését célozzák. De az önkormányzat speciális szolgáltatásokkal is támogathatja a lakosságot.

Egy konkrét példa: az illegális hulladéklerakók általában a negyed-, ötöd-, tizedkonténernyi építési és egyéb hulladékot jelentenek, ennek megelőzésére indíthatnak olyan szolgáltatást, amely jutányos áron elszállítja ezt a kisebb mennyiséget az ingatlantulajdonosoktól, hogy az ne a patak partján, az erdőszélen, vagy a töltés tövében végezze.

A hatóságok akkor teljesítik a leginkább a polgárokkal vállalt szövetséget, ha a jelzéseikre nagyon gyorsan reagálnak. Ma leginkább ezt hiányolják az emberek: hallgat a hivatal, nem történik semmi, ez pedig aláássa a bizalmat, ebből alakul ki és erősödik a közömbösség. Ehhez egy gyors reagálású központi és sok helyi szervezetet kell kialakítani, amelyik a jelzésekre azonnal válaszol, a megoldásra záros határidőt vállal, és ezt be is tartja. Ehhez az is kell, hogy ne csak a hatóságok emberei – lényegesen nagyobb létszámban, mint eddig – de a lakosság is nyitott szemmel járja a környezetét. A kezünk ügyében lévő mobiltelefonnal egyszerűen és gyorsan készíthetők fényképek a káros jelenségekről, ami időponttal és helymegjelöléssel azonnal eljuttatható a hatóságok helyi portáljaira. Ehhez persze többet kellene sétálni, kiszállni az autóból.

Egy példa a valóság megismerésére: egy műszaki főiskolán az volt a feladat, hogy haladjanak végig gyalog, nyitott szemmel a lakásuk és az iskola közötti útvonalon, fotózzák le, hogy mit látnak útközben. A feladatot a diákok értetlenkedve fogadták, de a képriporttal a kezükben megdöbbenésüknek adtak hangot, hogy mindennap erre jártak, de nem vették észre, hogy a járda össze van törve, a lábazat le akar dőlni, a villanyoszlop a járda közepén áll. A valósággal való szembesülés mindennemű változás alapja.

Tudnunk kell természetesen, hogy ez a munka soha véget nem érő feladat, az egyes érdekcsoportokkal együtt kidolgozott, visszacsatolásokkal és gyors reagálással szentesített folyamatokat napi rutinná kell tenni.