Három tudás

Igazolván Bocskai fejedelmünk ifjabb brit kortársa, Francis Bacon nyers megállapítását: „A tudás hatalom.” Bocskai a 16–17. század fordulóján a törökkel, a némettel vívott önvédelmi harcot, miközben Anglia – műszaki fölényét kihasználva – fosztogatta az Amerikát kirabló spanyolokat, majd közvetlenül dúlt, harácsolt Afrikában, Indiában, Kínában és másutt, ahol csak tehette a 20. század közepéig. Ma, a „fejlett világ” más „tényezőivel” együtt a hatalomtudás birtokosai kezén nincs vér: rejtett pénzszivattyúkat működtetnek a „tudatlan” világban. A hagyomány három tudást ismer. Amíg tehette, azt ajánlotta a tanítóknak, iskoláknak, hogy ezeket együtt fejlesszék.

Először a test tudását: javunkra válik az ügyesség, erő, gyorsaság, kitartás, egészség. Második az ész tudása: az okosság, a következetesség, miáltal türelmesen, okról okra haladunk a megismerésben. Eredménye a megértés, tudásunk tágassága, bősége, állandó bővítése és rendezettsége, a műveltségszerzés és így tovább. E két tudás egy ideig gyarapszik, aztán kopik a testtel, az aggyal együtt. Sőt az ész-tudás folyton avul s megy ki a divatból: Newton tudománya valószínűleg elégtelent ér egy mai érettségin.

A harmadik a szívtudás. Örök, mert a szív, a lélek halálunkig finomodik és gazdagszik. A szívünkben, mint a legmagasabb szervünkben él a szépség, a jóság, az igazság, a szeretet iránti érzék és vágy. A nagy négyes. Közös árnyékuk az alázat: annak belátása, hogy mindezekben mennyire gyöngék vagyunk, sőt eszünk és testünk is pallérozásra szorul… Bizony, a három tudás közül a harmadik az előző kettő alapja. Rajta múlik, hogy mire használjuk erőnket, kinek adjuk el tudományunkat és miért. Sőt a szívtudáson áll vagy bukik a magán- és közéletünk: igazságosak vagyunk-e gyermekeinkhez, alárendeltjeinkhez? Fölismerjük-e a szépet és a jót magunk körül? Ápoljuk-e, romboljuk-e? Szeretjük-e társainkat, mesterségünket, lakóhelyünket, hazánkat? Megőrizzük-e a ránk bízott teremtés-részt vagy pusztítjuk?

A szívtudás sosem avul. A legkevésbé sem hatalom mások fölött, sokkal inkább önuralom, indulataink, testi és gazdasági-politikai erőnk megfékezése. Amikor kifelé hat, akkor kötelességünkre ébreszt, hogy jót, szépet, igazat, szeretetet vigyünk a világba. Nem könnyű, mert minden hatást hamar követ egy visszacsapás, ami a készületlen lélekbe beleveri: mondd meg az igazat, és betörik a fejed! Lehet, de ebcsont beforr – márpedig az ebcsontnál mennyivel értékesebb a mi fejünk! Különösen, ha jóra használjuk. Máris zeng a cinikus kérdés: mi a jó? Aki nem tudja, mert nem akarja, annak elvesztése sem veszteség.

Helyes a rendszeres testmozgás, s mellette jót tesz a folyamatos tanulás, ám a legfontosabb: szívtudásunk szüntelen fejlesztése, mert soha nem tudhatunk eleget róla és a hozzá kapcsolódókról, legkivált a nagy négyesről. Ritkán vagyunk elég érzékenyek, éberek üzeneteire. Nem elméletben, hanem gyakorlatban. A szívtudás sosem elméleti, csakis gyakorlati: csupán annyi a miénk belőle, amennyit megvalósítunk az életünkkel. A mai válságos időben, amikor a pokol erői fenekednek ránk, mindennél fontosabb az igazi értékek fölismerése, hogy bizalommal tudjunk együttműködni, és fölnézni a szentekre, a szív és a lélek mestereire. E fölnézés nem aláz meg, hanem fölemel. Boldog az, aki föl tud nézni szüleire, gyermekeire, tanítóira, Csontváryra, Szent Istvánra és Erzsébetre, meg Puskás Öcsire, Balczó Andrásra, Teréz anyára. Ha nyugodtan szemléljük őket, miként az igazságot szokás, akkor rájövünk, hogy odafönn nincs lökdösődés, mint a sportpályákon, meg a parlamentekben, a tőzsdéken.

Ott mindannyian elférnek, sőt minket is várnak maguk közé.