Mi jöhet a Brexit után?

David Cameron hajdani brit miniszterelnök újraválasztása érdekében 2016-ban tett egy ígéretet a választóknak. Ha újra a kormányba szavazzák, enged többek kérésének, és népszavazáson kérdi meg a választókat, hogy kívánnak-e továbbra is az Európai Unióban maradni. Tehát e nagyon fontos kérdés eldöntéséhez él a közvetlen demokrácia legszentebb eszközével, és átengedi a népnek a terepet, hogy többségi alapon döntsenek. Megtették, döntöttek: távozni óhajtanak.

A következő több mint három év azzal telt el, hogy a nép választott képviselőinek (a londoni alsóháznak) a többsége mindent megtett, mindennel próbálkozott, hogy a kilépést megakadályozza. Egy igazán karakán miniszterelnökre (Boris Johnson) és előtte sok parlamenti csetlés-botlásra volt szükség, hogy a döntés végső jóváhagyásként ismét a néphez kerüljön. A nép ezúttal (decemberben) olyan képviselőket választott, akik tartották magukat a 2016-os döntéshez, és 2020. január 31-ről február 1-jére virradóra hivatalosan is megszűnt az Egyesült Királyság tagsági viszonya az Európai Unióban. A Johnson által előterjesztett megállapodást ugyanis az Európai Parlament és a brit parlament is elfogadta és törvénybe iktatta.

Felületes szemlélő esetleg úgy hihetné, hogy ezzel a történet lezárult, ám ez messze nincs így. Mi, magyarok nagyon is tudjuk, hogy milyen nehéz volt az unióba befelé vezető út, hiszen másfél évtizedig volt módunk érezni, hogy a tagságtól öt év távolságra vagyunk, mire végre bejutottunk. Az Egyesült Királyság esetében pedig azt fogjuk megtapasztalni, hogy nemcsak a befelé vezető út göröngyös, hanem kifelé sem tükörsima aszfalton vezet százötvenes tempóban az út (nemcsak az angolok, de mi is gazdagabbak leszünk hasznos tapasztalatokkal).

A Brexit hivatalos dátumakor (2020. január 31.) csak annyi dőlt el, hogy a tagsági viszony megszűnt, és hogy a leendő határ az EU és az Egyesült Királyság között az Ír-tenger közepén lesz. (Az Egyesült Királyság eddig sem volt tagja a schengeni övezetnek, de most mint EU-tagország is megszűnt.)

Ezzel egyedül az ír–északír kérdés van megoldva, azaz hogy ott ne legyen hivatalos határ, maradjon szabad az átjárás áruknak, személyeknek. Az áruk a brit szigetről Észak-Írországba érkezve vámmentesek, de ha továbbmennek délre, akkor vámot kell fizetni. Minden egyéb kérdés még nyitott.

E cikk terjedelme nem bírná el, hogy milyen sok kérdésről van szó, amit ez év végéig a váló feleknek rendezniük kell. Az év végéig a kereskedelem úgy folyik, mint eddig, marad a vámunió. Az EU szeretné, ha azután is maradna, de az angolok nem. Valamiféle szabadkereskedelmi megállapodást kell majd létesíteni. No de milyen is legyen az? Az érdekek eltérnek, nem is kis mértékben. Az EU és az Egyesült Királyság kereskedelme folyamatos brit deficitet mutat hosszú évek óta. A brit export 45 százaléka megy az unióba, míg az import 53 százaléka származik onnét. Még 2018-ban is 66 milliárd fontnyi volt a brit deficit, pedig a Brexit hírére már egy kicsit lankadt az EU exportoffenzívája. Nem véletlen, hogy a britek ragaszkodnak a vámok bevezetéséhez, míg az EU ezt elveti.

(A vámokat ugyanis az importra vetik ki.) A helyzet távlatosan még súlyosabb, hiszen a briteknek többlete van szolgáltatásokból (28 milliárd font), miközben árufronton 94 milliárd font deficit éktelenkedik. Jól kiszámítható, hogy a brit szolgáltatási többlet oly gyorsan fog elolvadni, mint a hó tavaszi napsütésben, hiszen az főként pénzügyi, biztosítási szolgáltatásokból áll, amiket örömmel vesznek majd át más uniós cégek. Az áruforgalom viszont keményebb tétel, tekintve hogy a britek itt vámokat fognak alkalmazni. Akár egy ötszázalékos vám is hoz nekik csaknem ötmilliárd font éves bevételt. Ha ezt hozzáadjuk a be nem fizetett tagdíjhoz, érzékletessé válik a Brexit-előny.

A pénzt sok mindenre lehet majd fordítani. Ráadásul nagyon érzékeny uniós exporttételekről van szó, elsősorban Németországból érkeznek gépjárművek, gyári berendezések, gyógyszerek. Ezek exportjáról a németek nem mondhatnak le, mert úgyis szorult helyzetben vannak ezeken a piacokon. Johnson ezenfelül azt is mondhatja – és fogja is mondani –, hogy védi a hazai gyártók piacait (mint Trump is tette) azzal, hogy például még drágább lesz a német BMW. Szóval lesz vita bőven a kereskedelem területén, de más területeken is. Ezen vitaterületek között éppen csak szörfölünk egy kicsit.

Vegyük először a halászati jogokat. Itt szinte minden nagy kontinentális állam érdekelt (franciák, hollandok, németek stb.). A britek szabadulni szeretnének azoktól a kompromisszumoktól, amiket a belépéskor kötöttek, a többiek pedig tartani akarják őket. Nem kis kérdés az oktatásügy sem, tekintve hogy uniós diákok tízezrével tanulnak Nagy-Britanniában (britek kevesebben az EU-országokban). Miként megy majd a diplomák kölcsönös elismertetése és nem csak a vendég diákoké? Külön problémahalmaz az egymás felségterületén dolgozók foglalkoztatási, lakhatási és tartózkodási ügye. Huzamos időt vesz igénybe, ahogy a brit törvénykönyvekből az uniós jogelemeket kigyomlálják, legalábbis azokat, amelyek érvényüket vesztik, vagy nem tetszenek a briteknek stb. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy tajtékoznak majd az apparátus tagjai, ha mindezen tizenegy hónap alatt át akarnak menni. A kérdések azonban valahogy csak rendeződnek, legföljebb lesz egy kicsi hosszabbítás.

Nem túl távoli azonban az a veszély, ami az Egyesült Királyságot a társadalmi kohézió gyengülése miatt fenyegeti. Vegyük észre, hogy a Brexitet az angolok szavazták meg, a skótok és északírek nem. Ráadásul még a multinacionális és multikulturális London is ott volt ballasztként. Ha csak az angolokat vesszük, akkor nagyon nagy többséggel. Igen, az angolok, az idősebbek, a vidékiek akartak kilépni az unióból. A Brexit tehát egy angol nemzeti büszkeségi ügyként is felfogható.

Az országot azonban nem Angliának, hanem Egyesült Királyságnak hívják, ahol élnek nem angolok is szép számmal, noha ők is angol anyanyelvűek. (Eredeti nyelvüket éppen az angol többség vette el tőlük az alatt a négy-öt évszázad alatt, amíg sikerült őket behódoltatni.) Az angolul beszélő nem angolok (skótok, írek, walesiek) többsége pedig nem akarja a szakadást. Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi a valós motivációjuk. Lehet, hogy éppen az, hogy nem szeretnének ismét Angliá­val közös országban maradni, mert jobban kiszolgáltatottnak érzik magukat, mint az EU-ban. Jó az esélye annak, hogy beindulnak erős szeparatista törekvések. Kiszámíthatatlan, hogy milyenek lesznek a reakciók. Johnson például hallani sem akar egy megismételt skót népszavazásról legalább harminc évig, Egy emberöltőig, ahogy mondta. Miként reagálnak majd az EU és egyes tagországai (például Franciaország, Németország). Vajon támogatja-e azokat szeparatizmusukban, akik maradni akarnak, vagy éppen semleges marad? Emlékezzünk: a katalán függetlenségi törekvéseket az EU kritika nélkül spanyol hatáskörbe utalta vissza, az uniós tagországokban élő magyar kisebbségek nemzeti jogainak ügyében pedig hallgat, mint hal a szatyorban.