A Holdvilág Könyve

Halálának napján, január 27-én szabadult fel az auschwitzi haláltábor is, ám Szerbet nem ott verték halálra, hanem Balfon (Sopron mellett), ahol munkaszolgálatos volt. Az a tény, hogy „zsidóként halt meg”, jelentős kiindulópont lett a halálára, egyúttal az életére-életművére vonatkozó értelmezéseknek. Kiváló monográfusa, Havasréti József (akinek korrigált és kiegészített Szerb Antal-könyvének második kiadását tavaly vehettük kézbe) pontos filológiai adatokkal támasztja alá, hogy Szerb Antalné, Komlós Aladár és Keresztury Dezső is az asszimiláció és befogadás kudarcához kapcsolták halálát, miszerint élete végén az író is elfogadta „régi-új” zsidó identitását. (Az alma mater Piarista Gimnázium és az izraelita egyetemi hallgatók egyesülete is fölkérte az 1944. március 15-i ünnepi beszéd tartására, és ő az utóbbinak tett eleget – Szerb Antalné szerint mintegy a megbélyegzettek és halálra ítéltek sorsát is vállalva ezzel. Előadása ezt a címet kapta: „Mit adtunk a magyar irodalomnak?”, a többes szám első személybe önmagát is belefoglalva.)

Szerb Antal asszimilált zsidó családba született, apjával együtt 1907-ben vette föl a római katolikus keresztséget, ebben az értékrendben nevelték, s Keresztury szerint sem műveltségében, sem szellemiségében nem tekinthető zsidónak. Havasréti az identitásképzés és az irodalmi (irodalomtörténeti) hivatásetika szempontjából is vizsgálja az életmű dokumentumait. Arra a következtetésre jut, hogy Szerb nem volt a saját zsidóságát „ingerült daccal” és „nem-zsidó öntudattal” szemlélő író, mint amilyen Radnóti; de nem volt eltökélt urbánus sem, mint Fejtő Ferenc, „mély-zsidó”, mint Pap Károly. Nem alakított ki zsidó énje és polgári irodalmár státusza között olyan egyensúlyt, mint barátja, Komlós Aladár; „nem volt olyan szilárd hitű katolikus konvertita sem, mint tanára, Sík Sándor”. (Sík Sándor volt egyébként Radnóti tanára is és keresztelő papja 1943-ban, mikor a költő Gyarmati Fannival együtt hivatalosan fölvette a katolikus vallást.) Szerb Antal olyan modern polgári szellem volt, aki szépíróként és tudósként is azt a magyar kultúrát építette, „amelyhez teljes mértékben odatartozónak tekintette magát”.

Újralapoztam a róla szóló munkákat, Grendel Lajos szintén a múlt évben megjelent A modern magyar irodalom története című könyvének Szerb Antalról szóló bekezdé­seit is, nehezményezve kissé, hogy a két világháború közötti „további regényírók” közé sorolta az Utas és holdvilág vagy A Pendragon legenda szerzőjét, viszont elismerte, hogy a csoda (mint a történetmesélés egyik legfontosabb eleme) Szerb Antalnál kaphatta meg ismét az eredetileg is őt megillető helyét. Elgondolkodtatott, hogy a kommunista diktatúra évtizedeiben szocializálódó nemzedékek inkább irodalomtörténeti műveit ismerhették, a szépíróval azonban már nem voltak ilyen kegyesek a rendszer irodalompolitikai diktátorai. Szerb két nagy munkájában, a magyar és a világirodalom történetében úgy alkotott hiteles, a folyamatokat is jelölő képet, hogy a montaigne-i esszéstílust elegáns műveltséggel, olykor könnyed iróniával ötvözve hatolt az alkotói habitusok mélyére. Műfajt és szemléletet, stílust és történetet, szellemiséget és társadalmi attitűdöket, illetve ezeknek az attitűdöknek az irodalomra gyakorolt hatását egyaránt lehet általa illusztrálni.

De melyik könyvét olvassam újra? Egyik kedvencem A Pendragon legenda, szeretem novelláit vagy A varázsló eltöri pálcáját esszéit és jegyzeteit, mégis az Utas és holdvilágra esett a választásom. Talán azért, mert mindmáig megfejthetetlen, pontosabban: minden alkalommal új és újabb rétegeit tárja föl. Először egyetemistaként olvastam, mikor megragadott a mágiája és a lázadás titka. Harmincévesen már a felnőtté válás kérdései is izgattak benne, negyvenévesen pedig a férfi és a nő kapcsolatának egyszerre bölcs és kalandos bemutatása – nem véletlenül nevezik ezt a művét „bölcseleti kalandregénynek” is. Negyven és ötven között már nemcsak az atmoszféra ragadott meg, a földrajzi és lelki tájak „olvashatósága”, a szigorú kompozícióba zárt szabadságkeresés, az ember maga-kutatása az átláthatatlannak tűnő labirintusokban, hanem szimbolikája és mitológiai párhuzamai is. Ötvenévesen a számvetés és beismerés, illetve a végzet és halál, sőt, mindezek egymást is értelmező jellege. Kicsit bajban vagyok tehát, ha a húszéves diákjaimnak kell beszélni a mű számtalan rétegéről, s beszéd közben is mindig rájövök valami újdonságra – Szerb Antallal, a csodával, vagy éppen a meneküléssel és a hazatéréssel kapcsolatban.

Hogy a csodát vagy a titkot sokszor azért nem ismerjük meg, mert gyávák vagyunk, hogy a világ nem enged át a nosztalgiá­nak – mert megakadályoz a cselekvésben, amely révén megismerhetnénk önmagunkat. S hogy mindenkinek a tudással kellene foglalkoznia, saját lelke üdve érdekében, és a sajátja mellett néha a másokéval is foglalkozni kellene. Hetedszer olvastam újra a regényt – de az utast még sok láthatatlan dolog várja a holdvilág alatt.