Elmeszikrák

Felértékelődtek az óraépítők is. Mondhatjuk, hogy a karóra egyéniségünk, stílusunk státusszimbóluma lett.

Bezzeg volt idő, amikor életet mentett. Hogyan történt? Elmesélem.

Az elme szikrája volt. Elhatározta, hogy órákat fog csinálni rabtartóinak fent Észak-Szibériában, a sarkkörön túl. Bedobja a franz­stadti vagányságát, és azt fogja hazudni, hogy óra- és hangszergyára van Budapesten. A világhírű hegedűművész, Reményi Ede rokona. Merthogy őt meg Reményi Istvánnak hívták. Lesz, ami lesz, nem tudja, hogy fog elsülni, de ezzel a mesével talán megmentheti az életét.

A Magyar Optikai Művekben sokat bíbelődött a fogaskerekekkel, igaz, karórát vagy vekkert még nem szedett szét, de tudott számolni. Csinált néhány rajzot: faliórát, asztali órát, karórát és egy szabadtéri órát a láger közepére. A házi szolgával üzent a parancsnoknak, hogy fontos ügyben akar tárgyalni vele. „Na, mi van, magyarok?” – kérdezte barátságtalanul a parancsnok. „Ide figyelj, te nacsalnyik! – kezdte Reményi mindjárt nagy hangon, magyarul. A társa fordított. S akkor ő elővette a papírokat és megmutatta a rajzokat. „Nézz ide, én gondolkodtam az éjjel, hogy milyen órával lehetne a te irodádat megszépíteni. Egy faliórával! A láger közepét pedig egy másikkal.” Nézte a parancsnok a rajzokat: „Da, da… tyebe pravda” – mondta. „Igazad van, tényleg… És te tudsz órát csinálni?” A szeme se rebbent, úgy mondta ki: „Hát hogyne tudnék! Óra- és hangszergyáram van Budapesten!” A lágerparancsnok tovább folytatta: „És tudnál itt is csinálni?” Hát, ha hoztok nekem anyagot meg szerszámot, minden további nélkül.”

Kapott egy műhelyt, az ajtófélfára pedig kiírták: „Csaszolválnája, muzikálnája i kukolnája maszterszkája”. Órás-, hangszer- és játékműhely. Mert mindhárom volt később. Felragyogott a napja. Új ruhát kapott, jobb ennivalót, soron kívüli engedélyt a fürdőbe, a borbélyműhelybe.

Megkezdődött volna az óragyártás is, ha a mester rá nem jön arra, hogy fából nem lehet vaskarikát csinálni. A lágerparancsnok türelmetlenül érdeklődött, hogy mikor lesz kész az órája. „Nyissz lesz a vége, ha hazudtál!” – mondta. Szorult helyzetében megakadt a szeme a konzervdobozokon. Szögek voltak benne, ez-az, csavarok. S ahogy nézte őket, kipattant az elméjéből az ötlet: ezekből a pléhdobozokból csinál kerekeket. Néhány napra visszavonult, és semmi mással nem foglalkozott, csak számolgatott. Amikor megvolt ezzel, kivágta az első kerekeket, reszelt, csiszolt, majd összeillesztette a fogakat. Meg volt mentve. Hamarosan eljött az a pillanat is, amikor elkészült a faliórával. Egy ötös bizottság fogadta Reményit. „Na, nacsalnyik, betartottam az ígéretemet! – mondta a maestro. Itt az óra.” Beütött a falba egy szöget, felakasztotta rá az órát, és meglökte. Elindult és járt. Mind az öt tiszt felállt, és úgy bámultak a falon függő szerkezetre, mintha csodát látnának. „I-gyot, i-gyot” – suttogták.

Reményi István 1949-től hat év alatt huszonöt lágert járt végig, s eközben kétszáznegyvenhét darab órát készített. Aki nem hiszi, járjon utána…

„Ha már minden józan ésszel felépített elképzelés kudarcot vallott, akkor egy őrült terv is sikerrel járhat” – vallotta a népszerű walesi író, Ken Follett. Reményi István egyébként már régen eltávozott a földi világból. Most odafönt készít órákat az angyaloknak.