A képíró, a barbár és a többiek

Az eset 1937-ben történt, a párizsi világkiállításon. Amikor az érkező munkákat kicsomagolták, a Magyarországról hozott pannók megpillantásakor a jelen lévő Picasso több tanú szerint döbbenten felkiáltott: „Úristen, ki ez a barbár zseni?”

Aba-Novák Vilmos magyar festő művei voltak előtte.

Alig fél évtizeddel korábban, 1932-ben egy alig 21 éves fiatalember kiül a halálra ítélt Tabán talán legszebb, leghangulatosabb terére, a Kereszt térre (nagyjából a Dózsa-szoborcsoporttal egy vonalban, a domboldalon volt található) és több tucatnyi grafikában, festményben megörökíti a régi Buda, Krúdy valamikor világának utcáit, tereit, embereit, egész, tovatűntségében máig borzongatóan igéző világát.

Zórád Ernőnek hívták ezt a felvidéki származású magyar fiatalembert.

Hogy miként kerül egymás mellé ez a két név – azon felül, hogy e sorok írójának két legkedvesebb képzőművészéről van szó –, az csak a magyar élet és a magyar história összefüggéseiben érthető.

Minden különösebb esztétizálgatás nélkül ki kell jelenteni: Aba-Novák is, Zórád is annak a magyar géniusznak a különleges megtestesülése, amelyre 2020 – úgy lehet, sorsdöntő – esztendejében több tanulság végett ugyancsak nem árt felhívni a figyelmet.

Hogy Aba-Novákkal, pontosabban művészetével mi történt, mit tettek 1945 után, talán többek számára ismert: Révai „sehol sem akart többé találkozni a nevével”. Szülővárosom, Szeged utolsó hat és fél évtizedének számos nagy szégyene között az egyik legnagyobb, ami a Hősök kapujánál található freskóval megesett: az oroszbérenc helytartó hatalom sötét tobzódása következtében több mint negyven éven át lemeszelve volt kénytelen várni értelmesebb és magyarabb idők eljövetelére. Zórád Ernő műveivel – látszólag – nem történt ilyesmi, fantasztikus könyvillusztrációi, legendás Krúdy-rajzai és a műfajt magyarul világszínvonalra emelő képregényei Winnetoutól Rejtő Jenőn át Jókaiig – ugyan elérhetők voltak, de évtizedeket kellett várnia ahhoz, hogy a Várkerület végre – 89 éves korában – kellőképpen méltassa munkásságát, és olyan kiállításai lehessenek, amelyek reprezentativitásukban méltók hozzá. Ez utóbbi mostanra már Aba-Nováknak is kijutott, 2008-as debreceni nagy életműtárlata különösen emlékezetes.

A lényeg igazából mindkettejük esetében – sajnos – ugyanaz. Míg Magyarországon máig a jó esetben is csak félművészetnek becézhető, lila ködös, elvont, sznob és divatőrült darabokat kellőképpen futtatják – a színházi vagy az irodalmi állapotokhoz milyen hasonló helyzet, ugye? –, egy Aba-Novák formátumú zseni vagy egy Zórád szintű „képíró”, ahogy önmagát nevezte, legfeljebb csak a megtűrtek, a „futottak még” kategóriájába tartozik. Nevük, munkásságuk a nagyközönség, a művelt, tájékozódni vágyó értelmiség számára egy nagyon szűk kör kivételével szinte ismeretlen.

Aba-Novák táblaképei, festményei, A Tiszán, a Parasztmulatság, a Székely vásár vagy éppen a Siratás, a Szent István vagy a történelmi lengyel–magyar és magyar–francia kapcsolatokat megörökítő pannók szinte egytől egyig olyan mélyen magyarok („barbárok”), mint Tamási vagy Kodolányi Ázsia távoli ködéből felpárálló, a zsigereinkig hatoló művei, a Jégtörő Mátyás vagy a Holdvilág völgye és több másik. Zórád Ernő művei olyan elképesztő stílusérzékkel adják vissza Krúdy, Móricz, Mikszáth, Jókai, Arany és Madách világát, a régi Tabánt vagy éppen Mátyás király korát, a nagy király tréfáit megidézve, hogy abban egész fajtánk mélyebb valója jelenik meg. Majdnem azt mondhatnám, meg- és kirajzolódik, a szó szoros értelmében. Mindkét esetben a Németh László-i „mélymagyarság” áll előttünk, teljes fegyverzetben, lenyűgözően.

De attól tartok, éppen ez a baj. Mindkettejükkel meg a többi hasonlóval is. A kirekesztés, ne áltassuk magunkat, változatlanul, egyhuzamban folyik. Tart.

Mármint a mi kirekesztésünk.

Szögezzük le gyorsan: a fő ok éppen a rendkívüli tehetség. Merthogy Aba-Novák barbár, hun, avar, ősmagyar 20. századi zseni. Merthogy miként Podmaniczky a 19., Zórád a 20. századi Budapest vőlegénye. Ekkora formátumú magyar talentumoknak nincs helyük a magyar életben, hiszen ha ez kellő súllyal és tömeghatással nyilvánvalóvá vál(hat)na, ugyan mi lenne az ő „nagyszerű génkoktélukkal”? Amit különben az az egyén emlegetett, aki egykoron A látogató címmel még kiváló regényt is írt… A képíró, a barbár és a többiek, Soós Imrével, Latinovitscsal, Utassyval nem férhetnek meg velük közös ég alatt. Gondolják, és legfőképpen érvényre juttatják – ők. Tönkre kell tenni, margóra kell szorítani, el kell jelentékteleníteni, ragyogásukat ki kell fakítani, ha lehet, le kell járatni, engedelmes alattvalóvá kell tenni őket. És ez nem – pontosabban: nem ez – az üldözési mánia.

Mi lenne, ha megfordítanánk a dolgot?

Hiszen így, enélkül is állítólag mi lennénk a kirekesztők (nácik, fasiszták, masiniszták stb.), nem? Hát nem mindegy akkor?

Mindenesetre eljött az ideje, hogy ne hagyjuk magunkat. Ahogyan a nagy tehetség ellenállhatatlan szökőárként, gátakat törve ront előre, süvítve utat nyitva magának – ez történt Aba-Novák és Zórád esetében is –, fel kell szabadítani, össze kell törni a mesterséges korlátokat. Úgy, hogy Makovecz Imrének legalább halála után hatalmas építménye lehessen a fővárosban, mondjuk a Gellért-hegyen. Hogy Sára Sándornak folyamatosan játsszák a filmjeit, és tanítsák az iskolában súlyának megfelelően, csakúgy, mint Sinka Istvánt és Zórád Ernőt, Németh Lászlót és Aba-Novák Vilmost, Szőts Istvánt, Németh Antalt, Molnár Tamást, Joó Tibort. Prohászkát, Ravasz Lászlót és Püski Sándort, és még sorolhatnám hosszan. A képírókat, a barbárokat. A hatalmas magyar talentumokat.

Jöjjön el végre az ő országuk!