Vélemény és vita

A múló idő nyomában (4.)

Újrakezdődik egy „milyen Európát akarunk” folyamat, amelybe jó lenne a non-Soros civil szervezeteknek bekapcsolódniuk, mielőtt Európát Verhofstadték az enyészetnek adják

A Tervhivatalba 1972. március elsején léptem be, ettől az időtől kezdve hívom magamat közgazdásznak, bár lélekben, gondolkodásban megmaradtam mérnöknek. A Távlati Tervezési Főosztály Összefoglaló Osztályára kerültem, ahol a feladatom az volt, hogy a minisztériumoktól kapott, hosszú távú koncepciókat összefoglaljam. Mivel ezek a szénbányászattól a demográfiáig terjedtek, a húsz év alatt, amit a Tervhivatalban töltöttem, foglalkoztam az ország összes bújával, bajával.

Ez a munka végre az volt, amire mindig is vágytam. A gazdaságpolitikát azonban nem tudtam befolyásolni, a döntéseket valahol a „háttérhatalom” (legfelsőbb politikai vezetők, megyei párttitkárok, vállalatvezetők, minisztériumok erős emberei) berkeiben hozták meg, és mivel az igények erőforrás-szükséglete messze meghaladta az ország lehetőségeit, a Tervhivatal fő feladata ezeknek a realitásokkal összhangba hozása volt, amit leginkább a Közgazdasági Főosztály végzett. De az olyan ötletek, amelyeknek a Tervhivatal ellenállt, nemigen valósultak meg. A beérkező vagy helyben kialakított koncepciókat főosztályvezetői értekezleteken tárgyalták meg, ahol a Tervhivatal vezetői mellett részt vettek a témában érdekelt osztályvezetők, sőt főelőadók is. Egy témát számos szempontból, például ipari, területi, környezeti, életszínvonal-beli kihatásában lehetett megvitatni. Nem vált hasznára az országnak, hogy ezt a funkciót a rendszerváltozás során megszüntették.

Kívülállók gyakran felteszik a kérdést, hogyan születtek a rossz döntések? Én erről két könyvemben is bőven írtam (A rendszerváltáshoz vezető út, Antológia 2015, Falra hányt borsó, Kairosz 2019). Itt csak annyit, hogy rossz döntések két esetben születnek: ha a politikai vezetők olyasmit erőltetnek, aminek a gazdasági feltételei nem adottak (ilyen volt például az eladósodás az 1970-es években), vagy ha a külső feltételek gyökeresen megváltoznak, és a korábbi racionális döntések értelmetlenné válnak (eocén program). Ezen túlmenően persze minden döntés vitatható, és különböző motivációk alapján vitatják is. Emlékszem például, milyen óriási vita folyt a paksi atomerőmű lokalizációs tornyáról (mert drága volt), ami miatt ma az erőmű még az atomenergiát utáló Európai Unió előírásai mellett is működhet.

Hosszú távra tulajdonképpen azt jelezzük előre, amit a múltból ismerünk. Az 1970-es években az ezredforduló mágikus erővel bírt, és a világ tudásközpontjaiban (például a híres-nevezetes Hudson Intézetben) számos vízió született, amin ma mosolyogni, sőt harsányan nevetni lehetne. Rám a legnagyobb hatást a Római Klub A növekedés határai című könyve gyakorolta, amely a mostani időkre az alapvető természeti erőforrások, például a kőolajkészletek kimerülését jelezte előre. Ma éppenséggel „utánunk dobják” az olajat, a modellek tehát tévedhetnek, ami igaz lehet a mai klímamodellekre is. Ám az kétségtelen, hogy egy olyan véges rendszerben, mint a Föld, az exponenciális növekedés egyszer véget ér.

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy a Tervhivatal munkatársai hogyan álltak hozzá a politikai rendszerhez. Közvélemény-kutatást nem tartottam, de emlékeim szerint volt egy befolyásos kisebbség, amely azután az SZDSZ szakmai hátterét alkotta, a többség talán szociáldemokrata beállítottságú volt, abban az értelemben, ahogy az, mondjuk, az NSZK-ban az 1960–70-es években (és nem most!) létezett, és volt megint csak egy kisebbség, amely meglehetősen kritikus volt a rendszerhez, vallásos volt, ma – ha élnek – a jobboldal szavazótáborához tartoznak. Nagy általánosságban azonban azt hittük, hogy a két rendszer – a nyugati és a keleti – lassan összenő, rendszerváltozásra, legalábbis a nyolcvanas évek végéig, nemigen gondoltunk.

Amikor mégis bekövetkezett, én a Szociáldemokrata Párt egyik ága-bogába, a Független Szociáldemokrata Pártba léptem be, és sok energiát fektettem be a szociáldemokrácia feltámasztásába: programokat írtam, szociáldemokrata estéket szerveztem, a csepeli 30. választókerületben indultam, és némi családi segítséggel össze is szedtem a 750 kopogtatócédulámat, amelynek tapasztalatairól egy szociológiai tanulmányt lehetne írni. A választásokon kaptam is vagy öt százalékot. Ha minden képviselőjelölt összeszedte volna a céduláit, a szociáldemokrácia bekerült volna a parlamentbe. A szociáldemokrácia kudarcát én akkor a nem megfelelő vezetésnek tulajdonítottam, de ma már más a véleményem.

A technológiai fejlődés következtében a szociáldemokrácia elvesztette bázisát, a szakmunkásokat, marxista kategóriával mondva, a klasszikus munkásosztály megszűnt, és kiüresedett, bázis nélkül maradt pártjait Nyugaton a frankfurti iskola tanításai alapján álló „kultúrkommunisták” szállták meg.

A szociáldemokrácia kudarca után Gidai Erzsébet, régi barátom, munkatársam közvetítésével a Pozsgay Imre és Bíró Zoltán vezette Nemzeti Demokrata Szövetségben folytattam koncepcióírói és szervezői tevékenységemet. Erre a pártra mondta annak idején Csurka István, hogy a nemzeti baloldal, és azt gondolom, hogy rá is illett. Akiben esetleg felmerült politikai hovatartozásom kérdése, e két általam szabadon választott párt behatárolja. Elkötelezett híve vagyok a Németh László-i értelemben vett harmadik útnak: Magyarország legyen a magyaroké!

Pártpolitikai tevékenységem mellett még egy jelentős nemzetközi vizsgálatban is részt vettem, pontosabban beszerveztem Magyarországot. Amikor James Wolfensohn a Világbank elnöke lett, a saját tapasztalatai és civil szervezeti kritikák hatására (ezek akkor még nem Soros-típusúak voltak) elhatározta, hogy civil szervezetek és nemzeti kormányok bevonásával készítenek egy felmérést a világbanki kölcsönök gazdasági és társadalmi hatásairól. Ezt a vizsgálatot egy amerikai szervezet, a Development Group for Alternative Policies vezette, amelynek Doug és Steve Hellinger (egypetéjű ikrek, évek múlva is összekevertem őket) voltak az irányítói. Én véletlenül ismerkedtem meg velük, és megkérdezték, hogy be tudnám-e szervezni Magyarországot ebbe a vizsgálatba. Nem kis nehézségek által, de be tudtam. Legnehezebben az ezt ellenző Pénzügyminisztériummal birkóztam meg, de segítségemre voltak a szakszervezetek, szinte mindegyikének vezetőjével jó viszonyban voltam, és örök hála Havas Miklósnak, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége akkori elnökének, aki a civil szervezetek felé és Hoós Jánosnak is, aki a Pénzügyminisztériumot meghaladó politikai erők felé való kapcsolatokat biztosította. A vizsgálatban összesen tizenöt ország vett részt, az eredmény magyar vonatkozásai a honlapomon (Makrotrend 2000) az 1997–2000. évre vonatkozó dokumentumoknál található. A munka során a Világbank elnökével többször találkoztunk. Ő szűk körben egyetérteni látszott a civil kritikákkal, de mint utalt rá, ő csak egy tisztviselő egy nagy gépezetben.

Ennek a munkának köszönhetem, hogy egy brüsszeli értekezlet nyomán belebotlottam az Európai Parlamentbe, ahol éppen az Európai Konvent zajlott, azzal a céllal, hogy megválaszolja a kérdést, milyen Európát is akarunk. A meglévő civil szervezeti kapcsolataim révén gyorsan készítettem egy felmérést arról, hogy milyen Európát akarunk (lásd a honlapomon a 2001–2004. évek anyagainál), és ennek alapján meghívtak a konvent civil szervezeteinek meghallgatására. A civil fórumon mintegy háromszázötven civil szervezet vett részt, ebből ötven képviselője szólalhatott fel a konventen, a leendő tagállamok képviselői közül összesen hét, ebből én voltam az egyik.

A konventen való részvétel jó alkalom volt arra, hogy személyesen megkeressem azokat a képviselőket, akik gondolataival (honlapjaik előzetes átkutatása révén) egyetértettem, végül az egyik, Jens Peter Bonde, egy dán képviselő, az Independence and Democracy (Függetlenség és Demokrácia) csoport vezetője meghívott szakértőnek, így a következő hat évet (2003–2009) az Európai Parlamentben töltöttem el. Mi voltunk az „euroszkeptikusok”, vagyis mi láttuk úgy az uniót, mint amilyen az valójában.

De ezzel elérkeztünk a mához. Most újrakezdődik egy kétéves „milyen Európát akarunk” folyamat, amelybe jó lenne a non-Soros civil szervezeteknek bekapcsolódniuk, mielőtt a történelmi Európát Verhofstadték az enyészetnek adják át.


 

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Botka jégtömbjei

ĀA rendszerváltozás óta a Szeviép-ügy a legsúlyosabb botrány, ami a bírói szervezetet érinti – ezt mondta Schiffer András ügyvéd, az LMP egykori társelnöke a Szeviép-per kapcsán mindarról, amit eddig tudhatunk az ottani történésekről

Kiss Antal

Kiss Antal

Szorosra kell zárnunk, ha ők ennyire Sorosra zárnak

ĀLegyetek igazi liberálisok! A keresztény, nagycsaládos, patrióta, fehér, heteroszexuális virág is hadd virágozzék! Ennyit kérünk minimum, intelligenciafüggően pedig azt, hogy becsüljetek minden magyar édesanyát

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom