Régi sorsok

Különös könyvet lapozgatok napok óta. Hősei egytől egyig egyszerű, hétköznapi magyar emberek, akik megértek egy nagy történelmi sorsfordulót – a második világháború befejeződésének és egyben az ország több mint négy évtizeden át tartó szovjet hódoltsági életszakaszának kezdeti évét. És mindaz, ami megannyi sorsváltozatban 1945 után velük történt, minden sumák vagy csak ocsmányul hazug történelemkönyvet a sarokba hajíttat velünk.

Az új magyar történészgeneráció egyik derék vidéki harcosa, Vincze Gábor pedig nem tett egyebet, mint hosszú esztendők szívós kutatómunkájával kiderítette: mi minden is történt Csongrád, Csanád és Békés megyékben mindazokkal, akik a sztálini hódító hadak érkezése előtt a Magyar Királyi Csendőrség kötelékében teljesítettek szolgálatot.

A Csendőrsorsok 1945 után című dokumentumkötetet úgy lehet olvasni, mintha szenvtelen, hűvös veszteséglistát szemlézne az ember, végigjártatva szemét a neveken – és a végzeteken: Uramisten, hány iszonyú fátum, mennyi csapás, mennyi helyrehozhatatlan, szörnyű sors, mennyi méltánytalanság, szenvedés, sanyarú élet és halál. Egymás után sorjázva.

A csendőrség intézményét 1881-ben az országgyűlés által elfogadott két törvény alapján vezették be Magyarországon. Hatvanöt év után egy közönséges miniszteri rendelettel az úgynevezett ideiglenes nemzeti kormány 1945. május 10-én oszlatta fel. Máig nem eldönthető, hogy kényszerből, gyávaságból, megtévesztettségből vagy egysze­rűen csak tájékozatlanságból – esetleg mindegyikből – fakadt, hogy a helytartó kommunistákkal együtt az úgynevezett koalíciós pártok is buzgón támogatták a csendőrség megszüntetését.

A talaj persze megfelelően elő volt készítve: „a kakastollasok” elleni hangulatkeltés (értsd: gyűlöletszítás, folyamatos hazugság- és rágalomkampány) hosszabb távra, jóval a háború előtti időkre visszapillantó folyamatába. Még a népszerűvé pumpált, nem éppen magyarbarát szellemű, Hašek-féle Švejket is felhasználták: „Bújjatok a fenekembe, kakastollasok!” Nem is beszélve a baloldali sajtó mákonyáról, amelynek hatása alól – ha átmenetileg is – még József Attila sem vonhatta ki magát: „cicáznak a szép csendőrtollak, megmondják, ki lesz a követ”. Ha akarta, sem mondhatta-dönthette volna el egy magyar csendőr, ki lesz a „követ” – értsd: a képviselő – a magyar országgyűlésben.

Így aztán amit a testület tagjai – az egyszerű csendőrtől az ezredesig – ugyanúgy és ugyanannyira – kaptak, az talán még az osztályellenségnek kinevezett egykori úri- és középosztály elleni brutalitásnál is kegyetlenebb volt. Az életre szóló megbélyegzés a minimumnak számított. „Találkozhatunk olyanokkal, akiket – nézetem szerint koncepciós eljárás során – súlyos börtönbüntetésre ítélt a népbíróság. Vannak olyan volt csendőrök, akik a népbírósági eljárást megúszták, »csak« éppen nem igazolták őket, emiatt másodrendű állampolgárokként élték le az életüket. (Több ezer személyről, illetve családról van szó.) (…) Lehet találkozni néhány »ellenforradalmár« volt csendőr esetével is, végül pedig olyanokkal, akik megúszták az 1945 utáni népbírósági számonkérést, nem vettek részt az 1956-os eseményekben, ám ennek ellenére – csupán a múltjuk alapján – idős korukig, esetleg halálukig az állambiztonság célkeresztjében álltak, figyeltették őket.”

És mindez miért is? Ezek az emberek nem követtek el semmiféle bűnt – sem háborúst, sem emberiességellenest –, úgy kilencven százalékban nem kegyetlenkedtek senkivel, nem loptak, nem csaltak. „Kötelességtudó volt”, „nem volt goromba”, „sok embert megmentett az internálástól”, „erélyes volt, de rokonszenves”, „a zsidókkal szemben nagy tapintattal járt el”, „nem tudok rosszat mondani róla” – ilyen és hasonló megnyilatkozások, vélemények, tanúvallomások olvashatók róluk.

Egyetlenegy óriási bűnük volt. Híven, becsülettel és vitézül, odaadó hűséggel és kitartó kötelességtudattal szolgálták a hazájukat. Magyarországon 1945 után ennyi éppen elég volt.