Egy fénykép

Jé, mondjuk, és gondolatban elzarándokolunk abba az időbe, amikor még nem éltünk, s a hallottakról csak mindenféle képzeteink alakultak ki. A fotó éppen ezért Susan Sontag meghatározása szerint „fantáziafelhő és információpirula”. Adagolható minden mennyiségben. Néha azonban a droghoz hasonlít: nem tudunk betelni vele.

Ilyen fénykép számomra a százötven évvel ezelőtt, 1870-ben napvilágot látott fotó a sheffieldi futballpályáról. Az ismeretlen fotográfus nem a futballistákat örökítette meg, nem a játékot, hanem a pálya egy szeletét és a nézőket. Hatalmas tömeg veszi körül a küzdőteret. A szurkolók inkább állnak, mint ülnek. A publikum már összesereglett, kezdődhet a meccs. Egyik-másik embercsoport még téblábol, imitt-amott a földre is leheverednek, a tavasz első jeleit véljük felfedezni. A háttérben néhány ház vonulata látszik, a háztetőkön emberek csücsülnek, s a fákon lógnak a szurkolók. Szent Isten, már 1870-ben!

A világ első labdarúgó-egyesülete a Sheffield Club volt, amelyet 1855-ben alapítottak. Mintha ez a pillanat jeladás lett volna. Egyre-másra alakultak az iskolai és amatőr klubok. Aztán 1862-ben a cambridge-i-egyetem rektora kidolgozta a csak lábbal művelhető játék szabályait. Végül 1863. október 26-án az iskolák és a társadalmi egyesületek létrehozták a világ első labdarúgó-szövetségét.

Ennek a következménye lett, hogy a labdarúgás kinőtt az iskolák falai közül, és megkezdte világhódító útját, 1866-ban pedig már az első válogatott meccset is lejátszották Sheffield és London legjobbjai között. És itt már nagyon közel vagyunk ahhoz az évszámhoz, amelynek futballtörténeti nevezetessége egy páratlan felvétel a sheffieldi pályáról, amikor a játéktér nagysága még átmeneti, és egyelőre szalag helyettesíti a felső lécet.

Susan Sontag sorai: „A fénykép a halandóság leltára. Együvé terel olyan embereket és tárgyakat, akik és amelyek a következő pillanatban már szétszélednek, megváltoznak, s járják tovább a maguk útját.” Kik voltak azok az emberek, akik a 19. század második felében ott álltak a sheffieldi pálya szélén, és a labda pattogására vártak? Milyen életet éltek az alig kivehető arcok gazdái? A fényképész remélte-e, hogy fennmarad a fotó?

A könyvkiadás ma jelentős ága foglalkozik azzal, hogy a régi fotókat új közegbe helyezi, s ezzel utat nyit az örökkévalóságnak. Legalábbis bízik abban, hogy egy-egy történelmi fénykép megmarad az emlékezetben.

Ugyanakkor való igaz, hogy a fénykép a legtöbb esetben nem mond el annyit, mint egy regény, egy irodalmi riport vagy novella, mégis meggyőzőbb lehet azoknál, és a legfontosabb, hogy dokumentum hitelességével hathat. Korunk embere pedig fogékony a dokumentumra. Nemegyszer, bizonyos esetekben pedig csak erre.

Nem lehet megilletődés nélkül szemlélni a sheffieldi pályán készült százötven éves fotót, amely a világ nagy játéka kezdeti időszakának első hiteles dokumentuma. Megperzseli az embert, és fantáziafelhőket sodor a feje fölé, amellett, hogy információpirulákkal is élteti. Egészségesebb pirulákkal, mint amelyeket napjainkban – sok esetben – kénytelen vagyunk lenyelni…

„Miért tesznek el fényképeket az emberek? Miért? Isten tudja! Miért tesznek el mindenfélét: limlomot, vicik-vacakot, ezt-azt? Elteszik, és kész. (…) Eszükbe juttat.” Ezt Agatha Christie írja Mrs. McGinty halott című könyvében.