Bor és vér

A legjobb erdélyi borok, küküllői meg enyedi fajták, no meg a híres „plébános úr”, váltják egymást, anekdotázunk, nevetünk, csak nevetünk egyre, Csávossy-verseket hallgatunk, némi korszerűsítéssel akár a költőtárs Faludy György 1948. január 1. című nagy versének sorai is eszünkbe juthatnának, „Oly boldog vagyok, / hogy annyi pudvás, ócska frázis, / a karvalyképű párt-tyúkok, / Andics ambíciótól nyirkos / tarkója láttán s az egész / cécó után, melyet Petőfi, / ha élne, bottal verne szét – / itt lehetek e vendégbarát / lényekkel, kiknek sem süket / eszmék, sem a hódítók gőgje / nem szegték még a kedvüket.”
Persze hogy nem borozgatni jöttünk 2009 januárjában Nagyenyedre. Miként most sem.

Az a január 8-a akkor, 171 esztendővel ezelőtt, vagyis az Úr 1849-dik évében hétfőre esett. Késő este van, tíz óra is elmúlt már. És most, akár a legjobb erdélyi borok, támadjanak fel és szólaljanak meg az érintettek. Ifj. Kemény István főispán: „Alsófehér vármegyében nemes N.Enyed városa nincs többé, népét egy vad vidéki oláh csorda, az erdélyi katonai (császári) kormánytól kapott fegyverekkel, a várost előbb éjjel 40 helyt meggyújtván, a legirtózatosabb kínok közt leölte, a lakosság eme mészárlástól megszabadult része a rablók által köntös s általán lábbeliektől megfosztatván, 22 fokos hidegben, több mint 8 napon keresztül bujkált, minden nyomon űzetve az erdőben, farügy és hóval táplálván nyomorult életét; nincs toll mely az Enyeden elkövetett mészárlást, gyalázatosságukat, példátlan nyomort kellőleg festené. Végre 8 napok után katonai segedelmet nyervén, ennek fedezete alatt, több száz pinczék és körülfekvő erdőkben bujkáló szerencsétleneket megszabadítottam. A katolikus templom még akkor is égett és szemeimmel láttam annak végig nyitva levő ajtaja előtt egy döglött kutyára rakva és felállítva az oltárról levett fa és bronzirozott képeket. Az utcán minden lépten holttestekre találtunk, melyek a kutyák és varjak által annyira egybevoltak marcangolva, hogy ritkán lehetett közülök megismerni. Bizonyos, hogy a mongolok ideje óta Erdélyben ily kegyetlenkedés nem követtetett el, a török, a tatár, a kuruczok és labancok ezen oláhokhoz képest a béke angyalai voltak... Kelt Kolozsvár, febr. 6-án 1849.”

A nemsokára négyszáz éves, híres-neves enyedi Bethlen Gábor kollégium egykori, szintúgy neves pap-tanára, Szilágyi Farkas, 1891-ben közzétett visszaemlékezése: „az első épület felgyújtása után kezdetét vette az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott (…) A borzalmas kép, ami az utcán a szemeim előtt feltárult, olyannyira fájdalmas volt gyermeki kedélyemre, hogy hangos sírásra fakadtam.”

Részlet a családjából testvérével ketten életben maradt Török Amália Ferenc Józsefhez intézett leveléből: „Képzelheti felséged félelmünket… majdnem ruhátlanul, ahogy az ágyból kiugráltunk, futottunk az udvarra, hogy elrejtőzzünk (…) két testvéremet megfagyva, éhenhalva találtam (…) térden állva esedezem, kegyeskedjék felséged a tényállás megvizsgálása után hozzátarto­zóim gyilkosait megbüntetni s nekem szegény kifosztottnak kegyes kárpótlást engedélyezni.”

A január 9-ére virradó éjjelen, Axente Sever és Simion Prodan ortodox pópák vezetésével Nagy­enyedet gyakorlatilag megsemmisítették, letörölték a térképről, és teljesen kirabolták. A tűzvésznek áldozatul esett a híres Bethlen kollégium is, harmincezer kötetes könyvtárával együtt – számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Elhamvasztották az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. A magyarokat nemre és korra való tekintet nélkül a legállatiasabb, szadista kegyetlenséggel, sokszor válogatott kínzásokkal gyilkolták le.

Az asszonyokat és leányokat meggyalázták. A terhes asszonyokat, gyerekeket, öregeket sem kímélték. Volt, akit elevenen megsütöttek, volt akinek a két karját erdei fűrésszel vágták le, volt, akit vasdorongokkal a szó szoros értelmében péppé vertek, volt, akit nyakig földbe ástak, így kellett végignéznie szerettei végzetét, majd szétverték a fejét. A gyerekeket a lábuknál fogva verték a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szegezték szerettei testéhez. A menekülők a környező erdőkben próbáltak menedéket találni a mínusz 22 fokos hidegben.

Nem kímélték a szent helyeket sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem: ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe, mint a református egyház épületében.

Az okok? A komplexusoktól a nemzetkarakterológián és a manipuláltságon át a mélytudatig (vagy még tovább) vezetnek. A népirtás, a fosztogatás és a pusztítás csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy nyolcszáz-ezer főnyi halálos áldozata volt és körülbelül ugyanennyien fagytak halálra vagy váltak a vadállatok martalékává a környező hegyek téli rengetegeiben. (Egyidejűleg – 1848 októberétől 1849 májusának végéig – szinte egész Dél-Erdélyben folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében a térségben végleg megváltoztak az etnikai arányok a románok javára.)

Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot a történtekért. Axente Severnek 1993 óta Nagy­enyeden a róla elnevezett utcában szobra áll.

Most pedig újra itt… a borok ugyanolyan finomak, mint 2009-ben – ám a vér, a kiömlött tengernyi vér emléke ismét elborítja Erdély mártír városát. Ahol most koszorúz a (román) polgármester asszony és a kollégium bölcs és belevaló, kalotaszegi származású igazgató asszonya, az RMDSZ és az anyaországiak, idős tanárnők és bajuszos enyedi férfiak. Szótlanok, szikárak, lobognak kezükben a fáklyák. Énekeljük a Himnuszt. Nyújts feléje védő kart. Majdnem olyan hideg van, mint akkor: mínusz 15 fokot mutatnak a hőmérők éjjel 11 után, amikor a forralt bor és a finom vacsora meg a lélekmelegítő nagy beszélgetés után elcsendesedve kiözönlünk az ősi kollégiumból a várfal tövébe. Alig néhány méternyire – ŐK nyugszanak. Akiknek már soha többé nincs enyedi bor és vacsora és boldog, jóízű beszélgetés. A nagyszerű borok helyébe látszólag réges-rég megalvadt, mégis újra eleven, mindent beborító, mindent elárasztó vér ömlik mindenfelől. Igen, Enyeden, ahogyan Makkai Sándor püspök úr írta, ama 1849-es januári napok óta öröklött csendesség az úr. Talán egyedül Axente Sever szobra körül kárognak csak a varjak a farkas­ordító hidegben, semmi más nem hallatszik. A vendégbarát lények boldog zsivaja sem, kiknek sem süket eszmék, sem a hódítók gőgje nem szegte még a kedvüket.