A Magyar Kultúra Könyve

S bárhogy tekintsük (legyen szó növénykultúráról vagy kultúrlényről, kulturális identitásról vagy identitáskultúráról), ezek minden eleme összefügg egymással. Vajon mi lehet ez az összekötő kapocs? Talán éppen az, ami nem összeköt, hanem elválaszt? Elválasztja a keretfogalmakként működő kultúrát a civilizációtól, Norbert Elias nyomán: megkülönbözteti a belső lényeget a külső láthatótól? Pedig mindegyik ugyanúgy épül föl: rendszert alkot az alany, állítmány és tárgy, az ember és közösség, az emberek tevékenységei, s amit ezek a cselekvések anyagi és szellemi értelemben létrehoznak. Elias írta A civilizáció folyamata című könyvében, hogy a civilizációban a „nyugat öntudata” nyilvánul meg, noha a maiak által már elfelejtett klasszikus német fogalom a civilizációt nem feltétlenül köti össze a kultúrával, az előbbi haszonélvezői nem mindig jeleskednek a kultúrában, és a kultúra nagyjai olykor szűkölködnek a civilizá­ciós javakban.

A szerzői datálás szerint a Hymnus kézirata 1823. január 22-i letisztázásának emlékére ünnepelt magyar kultúra napja alkalom arra is, hogy tisztázzuk viszonyunkat a magyar kultúrához, mely összetételben a jelző és jelzett szó egyaránt fontos. Bár mindenki szereti magát kulturált embernek tekinteni, a mindenki közül alig van valaki, aki meg tudná mondani, hogy mit ért a maga kulturáltságán. Hogy az asztalnál nem köpköd, nem késsel vájja ki foga közül az ételmaradékot (mint az Elias által idézett Rotterdami Erasmus példálódzott 1530-as könyvében, ami egyébként nem a kulturálódási, hanem a civilizálódási folyamatokat vizsgálta)? Köpköd máshol, a köz- és a magánéletben, s nem húsmaradékot váj ki késsel a fogai közül, de a kést – némi képzavarral – mások becsületében és erkölcsi rendjében forgatja meg. A civilizáció néha nem vesz tudomást a kultúráról, melynek két pillére a vallás és a művészet, mint erről Hegel is meg volt győződve, s ahogy Kölcsey írta a Parainesisben: a szeretet és az ismeret, a szeretet gyakorlása és a megszerzett ismeret átadása.

Mivel a kultúra jelentései relativizálódtak, tekintsük azt egy olyan mondatnak, amelyben – az alany, állítmány és tárgy rendje szerint – az ember cselekszi a jót, ezért a kultúra valóban az a belső lényegből fakadó erkölcsi normarend, amit ideális esetben a civilizációs külsőségek is követnek, vagy segítik megnyilvánulását. Nehezebb feladat a jelző definiálása. Mi tekinthető magyarnak? A kollektív lelkiség fogalma a felvilágosodás óta ott áll a szótárunkban, s bár a „haladó” szelleműek ilyenkor azonnal lekapcsolják a villanyt, meg lehet vizsgálni: lehetnek-e egy közösségnek olyan lelki tulajdonságai, melyek meghatározzák gondolkodásukat és viselkedésüket. Trianon után az erdélyi lelket próbálták a romlatlan magyarral azonosítani, Ravasz László református püspök 1926-ban viszont már arról írt, hogy az erdélyi lélek önálló, néhány évvel később arról, hogy a székely az erdélyitől is különbözik, és ez kulturális autonómiáját is szükségessé teszi. S amit Makkai Sándor írt 1925-ös vallomásos esszéjében az erdélyi magyar lélekről, az erdélyi jelző nélkül is érvényes a magyar viselkedésre. Az ellentétes erők közötti okos és türelmes egyensúlyozás egy olyan demokratikus érzéssel táplálva, melyre Bocskai és Bethlen, vagy Kőrösi Csoma és a két Bolyai példája is tanít, mely „az emberi jogoknak a szellemi értékek alapján való kiterjesztésében nyilatkozik meg”.

Babits is írt a magyar jellemről 1939-ben, mint „létproblémáról”, mely nem antropológiai, hanem történelmi és szellemi jelenség. Szent István, Petőfi és más nagy­jaink magyarsága sem mutat meg külön-külön mindent, mert az élő magyarság kiterjedése az időben van, mai formája alapján nem lehet a lényegét megragadni. Nem vagyunk vétkesek (bár Kölcsey himnuszának „bűneit” keresve a hazaszeretet hiá­nyát kell keresni), erőink a nehéz­ségeinkből fakadnak, és céljaink sem mindig népszerűek, ha ellenállunk „a rohanó világ áramlatainak”. Babits úgy vélte, a magyar hivatást teljesít, amikor a modern idők által semmibe vett eszményeket védi: a magunk élete mellett a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét. „Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét […] Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a »zúgó ár«, melyről Arany beszél, s amely »rombol és termékenyít«. A kis nép az, »amely épp / e Rombolásnak útban áll.«” Vége a magyarnak, ha „játékává züllik a megingott élet zavaros erőinek”. A legnagyobb szolgálatot akkor tesszük a világnak, ha megmaradunk „nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak”. S nem átváltozásra van szükségünk, hanem magunkba szállásra, megerősödésre. Az ünnepek mindig lehetőséget kínálnak erre.