Ha majd a jognak asztalánál…

Igen. Arról szeretnék írni, milyen jó is lenne, ha majd a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglalna helyet. Miként Petőfi Sándor is megírta eme óhaját A XIX. század költői című szép költeményében. Szép álom, ám egyelőre távol van megvalósulása. Olykor az az érzése az embernek, hogy nagyon távol. Manapság olyan világban élünk, amely némiképpen átrajzolta a bűn fogalmát, s ezzel jogálommá tette, avagy fokozta le a jogállamot, magyarán azt a társadalmi berendezkedést, amelyet oly sokszor elhúztak orrunk előtt, mint mézesmadzagot. Amelyre pedig sokan áhítozunk.

A jogállam – legalábbis ahogy én látom – nem létezik a világban. Ez idő tájt biztosan nem. S persze nálunk sem. Kormányunk végre ébredezik, hogy sikerüljön kitörnie az ostoba pc, azaz politikai korrektség béklyójából, de nyilvánvaló, hogy nem lesz könnyű dolga. Végre ráébredt, hogy a súlyos bűntetteket elkövetők lázadása a hazai börtönviszonyok ellen nem más, mint provokáció. Provokáció a normális jogérzék ellen, és sanda szándék egy olyan berendezkedés megvalósulásáért, amelyben az ártatlanul szenvedők elhanyagolhatók, a közönséges bűnelkövetők pedig sokmilliós „végkielégítéssel” távozhatnak a börtönből, mert állítólag ott nem voltak megfelelők a fogvatartási viszonyok.

Vajon milyen erkölccsel, lelkülettel rendelkeznek azok az ügyvédek, akik ezeknek a közönséges lincselőknek a „hívéül” szegődnek? Vajon tudják-e, hogy hány magyar család él roppant szegény körülmények között önhibáján kívül, s nem azért, mert nincs kedve dolgozni? Jártak-e vajon egyszer is Olaszliszkán? Látták-e a virágerdőt, amelyet az agyonvert Szögi Lajos halálának helyszínén helyeztek el a hozzám hasonlóan jogállamot követelő emberek? Vagy nincs bátorságuk odamenni? Mert akkor megtudnák, hogyan gondolkodik a „nép”. És megnézhetnék azt is, hogy a gyilkosságot elkövető csoport milyen körülmények között él. Mert én megnéztem. És azt láttam, amit az ország sok-sok pontján látok.

A magyar népesség egyes csoportjainak a munka ismeretlen fogalom. A segélyt, azt jól ismerik. És kapnak is segélyt. Kéretik tanulmányozni a jelenleg éppen botrányhősnek kikiáltott Gyöngyöspata gondjait. Minden fáradságot megér! Persze az ott lakókat is meg kellene kérdezni. S azt is ajánlom, nézzék meg azt a filmet, amelyet Simon János egyetemi tanár, politológus és társasága által évekkel ezelőtt megvalósított cigány filmfesztivál egyik roppant tehetséges stábja (a filmkészítők cigányok) készített pár évvel ezelőtt, mégpedig a rendkívül sikeres nyíregyházi Huszár-telepi iskola sorsáról. Az iskolát a „jogvédőink” éppoly dühödten támadták, mint manapság a gyöngyöspatai eset szereplőit.

Nos, a szabolcsi nagyvárosban rendkívül sikeres volt a felzárkózás, merthogy külön programot indítottak a képzésben lemaradt cigány fiatalok számára. És a cigány szülők tömegesen fogtak össze és megakadályozták, hogy megszüntessék az iskolát, olyan sikeres volt a felzárkózás. Talán a hozzájuk hasonló szülőket is meg kellene kérdezni Gyöngyöspatán, nem pedig lázítani mindenkit, aki csakis az álliberális sajtóból tájékozódik. Merthogy ez idő tájt büntetendő, aki fel akarja zárkóztatni a lemaradottakat. Vajon hogyan számolnak el lelkiismeretükkel – amellyel ez idő tájt nyilván nem rendelkeznek – azok a jogvédők, akiknek ötletük semmi, csak a lózungokat ismételgetik, megoldási javaslat nélkül? Mi történne, ha csak egyetlen Gyöngyöspata ellen háborgó jogvédő hétvégi házát tennék földdel egyenlővé a munkát nem igazán szerető honfitársaink, mint ahogy ezt megcselekedték pár esztendeje a mátraaljai falu lakosainak házacskáival.

S akkor „ugorgyunk”, miként Pósalaki úr mondá a Légy jó mindhalálig című csodálatos regényben Nyilas Misinek. Mert van másik! Mármint kifogásunk a jogállamot illetően. Csak egyetlen nap hírterméséből tallózunk. Még mindig nem tudjuk, honnan származik és mi a története Simon Gábor MSZP-exelnökhelyettes sokmilliós, külföldi bankokban fialtatott pénzének. De nem kell banki ügyletekre gondolnunk, ha maradunk a jogállamiság számunkra vágyálomként létező követelményeinél, együtt érezve a Szögi- és a Cozma-ügy kárvallottjaival, valamint sok-sok devizaügyben átvert honfitársunkkal. Továbbra is csodálkozva látjuk, olvassuk, hogy tengeri kígyóként tekergőznek – némi képzavarral élve – azok az ügyek, amelyekre évek óta nem került pont. S akkor még nem is emlegettük föl azt a sok jogtalanságot, ami – egy részében biztosan honi hazaárulóinknak köszönhetően – az Európai Unióban történik a mi, azaz a renitens magyarok kárára. Ez már a jogállamiság fájó hiányának másik fejezete. Szóltunk már számosan erről is.

A politika és a közjog világában tehát egyre sürgetőbb a rendcsinálás. Ameddig ez meg nem történik, addig álmodunk tovább. Lehet, olyasmiről, amely földi életünkben már nem valósul meg. Jogról, igazságról, méltányosságról. A bőség kosara még messze van, s meggyőződésem, legtöbben nem is erről álmodozunk. Sokkal inkább arról, hogy a jognak asztalánál egyaránt foglaljunk helyet.

Vagy legalábbis törekedjünk erre. Nem kiszolgáltatva a magukat mindenkor önhatalmúlag kinevezett jogvédőinknek. Az már persze a kellemetlenebb és fájdalmasabb része a dolgoknak, hogy „addig folyvást küszködni kell”.