Kelemen András

Vélemény és vita

Kérdések a román–magyar viszony jövőjéről

Jövőtlen-e a román–magyar viszony? – ezzel a címmel hirdettünk meg a Magyarországért Egyesületben vitaestet a Nemzetpolitika a gyakorlatban sorozatunk keretében, még 2016 februárjában

Már a meghívónkban arra hivatkoztunk, hogy ez a kérdésfeltevés is merész, és a keserves tényekkel való szembenézést igényli. Meghívott előadónk a sokoldalú diplomata-kolléga, Borsi-Kálmán Béla volt, aki egyben történész, műfordító és egyetemi tanár is. Az emlékezetes estet most felidézte számomra, hogy egykori előadónk, immár mint szerző elküldte ennek a kérdésnek a mélyrétegeivel foglalkozó könyvét, címe: Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia és alcímként hozzáteszi: Egy állameszme etnogenezise.

Fejtegetését onnan indítja, ahová mélyfúrással eljutott: ez pedig a mai Isztambul Fanar városrésze (törökül: Fener. Az olvasónak a szó a Fenerbahçe focicsapata miatt lehet ismerős). Az oszmánok elfoglalta birodalmi fővárosban ez volt a befolyásos görög családok főfészke. Közülük, tehát a fanarióták közül kerültek ki a Magas Porta főméltóságai és tolmácsai, akik a török államigazgatást és diplomáciát sikerrel vették kezükbe. Sőt egy 1828-as francia feljegyzés szerint „nincs egyetlen olyan satrapa, bég vagy bármilyen főember az egész birodalomban, akinek ne volna görög tanácsnoka”. A nomád múltú törökségből kinövő moszlim birodalom ezen túl autonómiát biztosított a birodalom ortodox alattvalóinak, akiket a „nemzet” (millet) szóval illettek, és saját egyházi vezetőik irányíthattak.

A szultáni államszervezéssel megerősített görög árnyékhatalom pedig érthetővé teszi, hogy az új amerikai kifejezés, a „mély állam” fogalma miért török eredetű. És itt mindjárt találkozunk egy Európában szokatlan jelenséggel. Míg Nyugat-Európában vallásháborúk zajlottak – s a franciák erőszakkal igyekeztek beolvasztani a bretonokat, baszkokat és okcitánokat, a németek üldözték a lengyel nyelvet a nekik jutott lengyel területeken, az angolok pedig megfosztották anyanyelvüktől a walesieket, skótokat és íreket – addig a keleti birodalomszervezés türelmesebb volt. A mongol hódítók megelégedtek azzal, ha a moszkvai elöljáró összegyűjti nekik az adót, s az oszmánok sem szóltak bele az alávetett máshitűek életébe. (Ennek a szemléletnek felel meg Szent István Intelmeinek vendégszeretete, s egészen az újkorig a magyar türelem a társországok más nyelvű lakói iránt.)

Az Oszmán Birodalomban így kialakult „kettős hatalom” hosszan működött, ugyanakkor számunkra elképzelhetetlenül aljas, csalárd eszközökkel. Alapszabály volt a kinevezések megvásárlása, s a Bizánc örökségeként tovább élő ármánykodás felerősödött. A tettetés, színlelés, a valódi szándék elrejtése, felfelé a csúszómászó alázat, lefelé a könyörtelen visszaélés a kapott hatalommal – ez jellemezte a fanarióta politikacsinálást.

S volt ennek egy különleges terepe, az oláh vajdaságok. Ahogy Erdély a belső ügyek önállóságával rendelkező fejedelemség volt a szultáni főhatalom idején, majdnem úgy a későbbi Románia fő alkotórészei, Havaselve és Moldva is belső önállóságot kapott, ahova például törökök be sem települhettek (!). Ezért a bevándorlás Rumélia görögkeleti lakosait hozta be: görögöket, szlávokat és főleg román nyelvű, Balkán-szerte élő macedo-románokat és arománokat. Különösen Bulgária és Szerbia lerombolása után a „kapitulációknak” nevezett jogintézménnyel óvott két dunai országba menekültek a Balkán legkülönfélébb keresztény csoportjai és a másodrendű vallási állapottal járó hátrányok miatt eligyekvők. (Mindennek az ellenkezőjét sulykolták Románia tankönyvei, például a Daicoviciu-féle állami középiskolai történelemkönyv: azt igyekezvén igazolni, hogy Erdély az ősi dákoromán föld, s innét vándoroltak szét a latin nyelvet átvevő ősrománok.)

A magas porta eleinte csak megerősítette a két ország választott főemberét; majd 1711-től áttért arra a rendszerre, hogy az országvezetőt illető „hoszpodári” posztot áruba bocsátotta a versengő fanarióták között. Ezek fő törekvése persze a vagyongyűjtés maradt, így kegyetlenül sanyargatták a föld népét. A görög vezető réteg természetesen sosem adta fel a hajdanvolt Bizánc feltámasztásának álmát, a „megali ideát”; ahogy ezt az első világháború végén láthattuk is. (Ekkor az antanthatalmak rá tudták venni Görögországot törökországi hódító hadjáratra, amit Anatólia szívében vert meg és vetett vissza Atatürk.) Kialakult a török államon belül egy vallási-kulturális térfoglalás, s ennek alapján a hanyatló Oszmán Birodalom aláásására irányuló intézményi szerveződés is.

A Kárpátok előterében, a védett területen ez az eszme érdekes fordulatot vett: az elrománosodott görög elit a nagyromán célokra váltott át 1820 és 1920 között. Találkozván ez az erdélyi román értelmiség dákoromán mítoszképzésével, megfejelte azt az Oszmán Birodalom világpolitikájában szerzett diplomáciai gyakorlattal. A hírszerzés és befolyásolás pedig (a világháló korai mintájaként) a görög és balkáni román kereskedőházak erdélyi, kelet- és nyugat-európai lerakatai mint csomópontok révén működött. Ugyanakkor a társadalomépítés sem magyar módra, hanem inkább egy francia típusú központosítással történt. A 19. század közepén még Szörénytornyától Szulináig a falvaknak legalább egyharmada bolgár; Dobrudzsa megszerzésekor pedig ott is alig lakott román. Ám az elrománosítás a dunai vajdaságokból 1862-ben Romániává alakult új országban teljes erővel folyt.

A román kormány minden lehetséges eszközt bevetett: jó példa erre a kizárólag államnyelven történő iskolai oktatás a nyelvi kisebbségek területén is. Tanfelügyelői jelentések sora bizonyítja, hogy például Moldvában az iskolai nyelvhasználat miatt a magyar falvak gyermekei folyamatosan lemorzsolódtak, írástudatlanok maradtak. A templomban pedig azt hallhatták a hívők, hogy a magyar „az ördög nyelve”. Ez a fajta erőszakos társadalomépítés, valamint a gyengeségből előnyt kovácsoló diplomáciai, hírverő munka tette Romániának lehetővé, hogy számos gyors alkalmazkodása révén, szövetségesei ismételt cserbenhagyása ellenére a lehető legkisebb véráldozattal a legnagyobb területi nyereséghez jusson a Nagy Háború végén. Épp akkor, amikor Magyarország kivérzetten befelé fordult.

Idáig kellett ásni ahhoz, hogy száz évvel Trianon után elkezdhessük megválaszolni az írás elején feltett mellbevágó kérdést, amelyet különösen időszerűvé tesz miniszterelnökünk tavaly decemberi temesvári beszédének román elnöki elutasítása.

Kapcsolódó írásaink

Domonkos László

Domonkos László

Vörös foltok

ĀA néhány hete elkezdődött esztendő egy százéves évforduló jegyé­ben indult, és alighanem így is fog végződni

Boros Imre

Boros Imre

A mérleg két serpenyője

ĀÚjabban a balliberális politikusok azt hangoztatják, és az őket követő, szigorúan „független” média is azzal van tele, hogy gazdasági értelemben már Románia is elhagyott minket, és képletesen szólva nézegethetjük a románok hátát

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom