Paradigmák fogságában

Írásom címe egyben egy nemrég megjelent könyv címe is. Szerzője Sebők Miklós, az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatója, műve tehát a politika szemszögéből tekint rá azokra a gazdasághatalmi konfliktusokra, amelyek nyomán a rendszerváltozásnak nevezett folyamat meghatározó struktúrái kiformálódtak. Aligha van olyan kérdés, amelyik ennél jobban megosztaná mindazokat, akik ennek a folyamatnak a feltárására vállalkoztak eddig.

Azt természetesen Sebők sem tagadja, hogy ő is egy bizonyos értelmezési keretbe ágyazva és logikailag ehhez igazodó fogalomkészlet segítségével igyekszik bemutatni­ ­a történteket. Ám összességében azon ritka kivételek közé tartozik, akik – nem tagadva saját nézőpontjukat – arra törekszenek mondandóik kifejtése során, hogy megpróbálják megérteni mindazok álláspontját is, akikkel egyáltalán nem értenek egyet.

Életútjánál és pozíciójánál fogva természetesnek tekinthető, hogy a szerző alapvetően kritikai álláspontot foglal el mindazzal szemben, ami az elmúlt évtized társadalom- és gazdaságstratégiáját meghatározta, és amelynek alapideológiáját ő a pénzügyi nacionalizmus kifejezéssel illeti. Sebők úgy véli, hogy a rendszerváltozás nem harminc, hanem inkább már legalább negyven éve zajlik, és ez általam is teljes mértékben elfogadható feltevés. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az alapvető társadalmi, gazdasági átalakulás már akkor is javában zajlott, amikor – döntően tehát a nyolcvanas évek során – a politika lejátszástechnikai felszínén még egypártrendszerre épülő diktatúra uralkodott.

A szerző úgy fogalmaz: két nagy erőközpont alakult ki mindazzal kapcsolatban, amit a liberális narratíva modernizációként jelöl, és könyvében Sebők is ezt a fogalmat tekinti a történések legfőbb hívószavának. A meghatározó a modernizációs elit, ahogy időnként említi őket, a pénzügyi fundamentalisták, akik valójában már a Kádár-korszakban kiemelt pozíciókba kerültek a legfontosabb kormányzati intézményekben. De párhuzamosan felépül mellettük az a Sebők által mérsékelt modernizátoroknak nevezett struktúra is, amelynek az volt a feladata, hogy a fundamentalisták által megkövetelt stratégia társadalmi következményeit enyhítse, vagyis valahogy beilleszthetővé tegye.

A két hatalmi struktúra között tehát a lényeget illetően nincs különbség, mindössze arról van szó, hogy az utóbbiak a modernizá­ciót nem elsősorban célnak, inkább a társadalmi felemelkedés, Magyarország felzárkózása eszközének tekintik, szemben a fundamentalistákkal, akik a modernizációt bármi áron elérendő öncélként tételezik fel. Ám, írja Sebők, a mérsékelt modernizálók minden igyekezete ellenére a pénzügyi radikalizmus a Bokros-csomagtól (1995–1996) a Bajnai-csomagig (2009–2010) terjedő időben olyan elemi erejű társadalmi ellenállást vált ki, ami aztán 2010-ben a fundamentalista stratégia látványos bukásához, egyúttal a mérsékelteket is elsöprő forradalomhoz vezetett. Olyan forradalomhoz, amelynek ideoló­giai alapját az narratíva adja, amelyet Sebők pénzügyi nacionalizmusnak nevez.
És itt egy olyan mozzanatot kell megemlítenem, ami valóban őszinte meglepetést okozott számomra, különös tekintettel arra, hogy a szerző mindkét gyermekemnél fiatalabb, tehát legalább egy generációnyi idő választ el minket. Nos, Sebők egyértelműen úgy fogalmaz, hogy e pénzügyi nacionalista stratégia két fő reprezentánsa Matolcsy György és Bogár László, vagyis szerénységem. Azt is hozzáteszi, hogy bár a szerepek nem válnak el éles kontúrokkal egymástól, én lennék a fő elméletalkotója, míg Matolcsy­ György a fő gazdaságpolitikusa­ ennek az eszmeáramlatnak és a rá épülő társadalmi–gazdasági berendezkedésnek. Egyenesen odáig megy, hogy „bogárizmust” emleget, amit én megilletődötten, de azért csak jó adag egészséges öniróniával tudok elfogadni. Az elmúlt évtized legfőbb folyamatainak alapját tehát a szerző szerint e kettős életműve alapozta meg, és ez az egyelőre egy évtized után is sikeresnek látszó stratégia még hosszú időn át lehet meghatározója Magyarország önújrateremtési komplexumának.

Írásom utolsó részében arra tennék kísérletet, hogy – nem tagadva Sebők Miklós elbeszélési módjának létjogosultságát – a magam narratíváját is összefoglaljam. Az elmúlt negyven-ötven év folyamatainak meghatározásáért való küzdelem valóban három nagy eszmerendszer és az ezekre épülő lehetséges társadalmi gyakorlat képviselői között zajlott. Akit ő modernizátoroknak, pénzügyi fundamentalistáknak nevez, az számomra a globális hatalmi szuperstruktúra és lokális kollaboránsaik szövetsége, amit politikai alakzatként leginkább az SZDSZ jelenített meg. Akiket ő mérsékelt modernizátorokként ír le, azok a javarészt hamis jobb- és baloldali széthasítottság mentén kettéosztott politikai mező mindkét oldalán jelen voltak, és azt tekintették feladatuknak, hogy a globális és lokális SZDSZ diktatúrájának negatív következmé­nyeit enyhítsék. Ide sorolható Antall József mellett Horn Gyula és Medgyessy Péter is.

Ám kezdettől fogva létezett egy 2010-ig önálló politikai erőközpontként önmagát felépíteni nem képes alakzat is, amely nem csupán fékezni akarta a globális erőforrás-szivattyúk működését, hanem a rendszer egész „hidraulikáját” kívánta átalakítani. Orbán Viktor politikai stratégiai, Matolcsy­ György jelenlegi jegybankelnök gazdaságstratégiai irányítása mellett szerénységem számára a kialakulóban lévő berendezkedés elméleti alap­jainak megteremtése jutott, sok más társammal együtt, akikkel éppen azon munkálkodunk, miként kerülhetnénk ki a paradigmák Sebők Miklós által felvázolt fogságából.