Eseményhorizont Könyve

Ha meg tudjuk állapítani, mikor kezdődik el valaminek a hanyatlása, az vajon elegendő tudást ad-e, hogy egy másik, az általunk megismerthez hasonló dolognak megakadályozzuk a hanyatlását vagy késleltessük a pusztulását? Megrögzötten hiszek abban, hogy a végső dolgokon kívül minden az emberen múlik – szabad akaratot kapott, hogy jól vagy rosszul döntsön, bár a rossz döntéseinek következmé­nyeit igyekszik olykor a rajta kívül álló dolgok hatásainak tulajdonítani. Az ember nem dönthet arról, hogy megszülessen-e – szerintem mások sem dönthetnének felőle – és arról sem, hogy meghaljon-e, de még a szerelem is ebbe a kategóriába esik, mert az ember nem tud szántszándékkal szerelmes és nem szerelmes lenni. Márpedig az irodalom az életről, a halálról meg a szerelemről szól, ez utóbbi magában foglalja az előző kettőt is. Most viszont nem a Szerelem, hanem az Eseményhorizont Könyvéhez gyűjtök kommentárokat: azt szeretném megtudni, hol van a határvonal a végzetbe rohanás és a visszafordíthatóság között.

Mindenki látott már a fürdőkád lefolyója körüli vízörvényt. Ha bekerül ebbe az örvénybe a kosz vagy egy tollpihe, az nem kerülheti el a végzetét, mert az egyre kisebb és egyre gyorsabb mozgásúnak tetsző örvények végül magukba szippantják. Ezzel a hétköznapi példával szoktuk érzékletessé tenni az eseményhorizont kifejezést, amit az általános relativitáselmélet utáni matematikusok és asztrofizikusok használnak annak a jelenségnek a leírására, amikor valami egy fekete lyuk gravitációs erőterébe kerül, és onnan már nem képes kiszabadulni, mert végül elnyeli egy ismeretlen energia, a viszonylag kis méretéhez képest összesűrűsödő óriási tömeg.

Egy olyan titokzatos erőtér, amelyből még a fény sem tud kiszabadulni. Einstein szerint semmi nem lehet nagyobb a fénysebességnél, ám az eseményhorizont mögötti szökési sebesség nagyobb a fényénél, így ami az eseményhorizonton belülre kerül, annak semmilyen eleme nem látható többé a külső megfigyelő számára. Az eseményhorizontot kialakító fekete lyuk megsemmisít mindent, amit ismerünk, és csak a horizonton kívüli dolgokat engedi láttatni.

Irodalmárként és olykor moralistaként engem meglehetősen távolról érint a fekete lyukak gravitá­ciós tere, a téridő olyan tartománya, amelyet még a fény sem képes elhagyni, hiszen az irodalom és a művészet vagy a vallás éppen arról (is) szól, hogyan lehet a fizika törvényeivel szemben kiszökni a végtelenbe. Hogyan lehet emlékezni és álmodni, hogyan lehet egy versbe a fájdalmat és vágyat írva enyhíteni a fájdalmat és fokozni a vágyat, s hogyan képes a művész egy olyan lélekplazma világot létrehozni, amelyben az ember olyan létközötti állapotban érzi magát, egyszerre részecskeként és hullámként, mint ahogy a kvantumelméletben az elektronok viselkednek. Ha azonban az „esemény” a téridő egy olyan koordinátájában helyezhető el, amelyet meghatároz a helye és időpontja, rögtön izgalmassá válik a kérdés.

Létezik-e az irodalom és a többi művészet nagy alakjainak az életében olyan pont, amelynek az elmozdulása az eseményhorizonton belülre sodorta őket, ahonnan már nem volt visszaút? Ady Endre mikortól vált önsorsrontó géniusszá? Amikor megismerkedett Lédával, a modernizmussal vagy a szabadkőműves gondolatokkal és a bennük rejlő lehetőségekkel? Az 1899-es kötet nyitóversében (Sirasson meg) és az ötödikben (Karácsony) vajon nincs-e benne már Ady egész későbbi költészete és sorsa? József Attila eseményhorizontját Öcsöd vagy Flóra koordináta-rendszeré­ben lehet inkább elhelyezni? Kosztolányit a nagyapa halála vagy az ő saját halálával való szembenézés késztette a halál elleni folytonos játékra? Esetleg Móricznak van igaza, aki az Életem regényében csak az első tíz évet tartotta fontosnak, minden más ugyanis csupán ennek a tükrében értelmezhető, és ennek következménye 1919-es meghurcoltatása is? Vagy a ’19-ből kijózanult Márainak, aki 1920. június 4-én arra döbbent rá, hogy nincs hová hazamennie, hiszen Kassa már nem Magyarország.

A moralista előtt viszont az eseményhorizont másképp is megjelenik. Hol kezdődik vajon a mai világunk ismeretlen örvényekbe zuhanása? Madách Az ember tragédiája álomszíneiben a hamis fényeket mutató Lucifer révén illusztrálta, hogy minden civilizációnak van egy hanyatló korszaka, ami az embert akár öngyilkosságra is késztetheti, ám az új élet reménye értelmet ad a küzdelemnek. Noha az eseményhorizonton belül nem lehetséges a küzdelem, arra mindig kísérletet tehetünk, hogy ne kerüljünk annak közelébe.

Elhatározván például, hogy megpróbáljuk a születésünk és halálunk közti eseményeket magunk is irányítani. Hogy a tanácsokat megfontoljuk, ám az ultimátumokat elutasítjuk. Hogy az éppen soros, demokratikus koalíciós módon és egyetlen momentum alatt uniósan uniformizáló fekete lyukak gravitációs erőterétől távol tartunk minden olyan értéket, amelyben hiszünk. Fölösleges ugyanis a hitünket magyarázni – követni kell inkább annak a fényét.

Mert világítani csak a fekete lyukaktól távol lehet.