Vélemény és vita

Ej, ráérünk arra még

Az origót belül kell keresnünk a cibált, gyötört magyar világban a lelkünkben. Középen a legendáink, szép szellemeink, gyönyörű verseink, szépséges hőseink, gazdag kultúránk

A magamfajtájú reményteli magyarok ősi jelszava: „Ej, ráérünk arra még!” Petőfi Sándor, ez a megfontolt, komoly ember, aki Marstól és Tháliától elszökött, mennyire érezte ezt az átkot minden porcikájában, s milyen pontosan írta le! Öt versszakban benne van a diagnózis, s már csak tovább kell gondolni, meglesz a terápia is. Nem tagadom, nekiveselkedtek közülünk sokan, sokszor, hogy túlessünk e nemzetbetegségen, de akkor meg jött a felismerés a másik ős lángmadarunktól, Ady Endrétől: „Mi mindig mindenről elkésünk, / Mi biztosan messziről jövünk”. Ebben a bírálatban is ott a megoldás. Mert tényleg messziről jövünk. S hiába a jó szándék, az ilyen üzenet mindig kissé elkeserít. De az ég szerelmére, másfél ezer éve már itt lépkedünk, ezen a földön. S itt visszhangzik a fülembe Gyurkovics Tibor inkább már gunyoros megjegyzése is a mi birtokszerző hozzáállásunkról az élethez: „Csak felületesen, csak felületesen…”

Érzem a költők rontást levevő szándékát most is, de hát azért is marad fenn az ő nevük, míg magyarul olvasni, beszélni és érteni fog valaki ezen a világon, mert megérezték, megfogalmazták azt, ami oly annyira jellemző ránk. Bizony nem hízelgő, simogató szó ez miránk nézve, s sokan nem is szeretik, ha tükröt tartanak eléjük. Összetörnék azt a tükröt, s maradna minden a régiben, ahogy volt: ráérünk még, csak felületesen, hisz olyan messziről jövünk! Ennek most már véget kell vetni. Nincs több időnk, nincs több felületesség, nincs több késés. Nincs több réveteg lassúság. Elsőnek kell lenni, az egyetlen esélyünk, hogy a legjobbak legyünk, de ez bizony gyökeres változást követel. A beszédből már elég volt. Hiszen meg van írva! Hányszor elmondta Széchenyi és még Jókai is. S aztán a múlt században is sokan, a legkülönbözőbb pártállásúak közül is. De alig használt. Ha eluralkodik rajtunk a kétely vagy a dölyf, kevés esélyünk marad. Nagy a veszély most, hogy a száz év ürügyén mindenki kitombolná frusztrált örömét, a puffadt sírrablók teljes megelégedésére.

Már pedig mi kételkedünk magunkban is. És dölyfösek is vagyunk. Mindkettő zavarja a tisztánlátást. Az eredményhez viszont tudás, magabiztosság, önbizalom, önbecsülés szükséges. Lehet, hogy messziről jöttünk, de elég régen megérkeztünk már, s most már nem késünk el. Most már nem számít, honnan jöttünk, az egész világ összeszűkült, csak mentalitás, tudás, szorgalom kell hozzá, és tényleg Magyarország lehet a világ közepe. Miért ne? Mert egyébként, hol is van a világ közepe? Párizsban, Londonban, Berlinben, New Yorkban, Pekingben, Tokióban, Rijadban, vagy hol? Hol a fenében van a világ közepe? Itt van, itt Budapesten és ott van egymillió más helyen. A Nap udvarában. Ahol az ember nem pusztán „önző, falékony húsdarab”, hanem a jövőbe tekintő, alkotó kísértete az evilági kalandunknak. A Nap udvarában, ahol nem érünk rá, ahol nem felületesen végezzük el a teendőinket, ahol nem hivatkozunk mindig valami hátráltató sorsra, körülményre, nem temetjük élő ereinket, nem gyűlöljük magunkat. Úgy sem, hogy a nemzet egyik fele temetné a másikat, a többi meg pusztítaná emezeket. S azon múlik, ki kerekedik felül, hogy ki hazudik nagyobbat.

De elegem van már ebből a szabadságnak hitt élveboncolásból, ködharcból! Például a „hatalom” miatt, ami errefelé csak keveseknek jelenti a szolgálatot, s ha mégis akad ilyesvalaki, olyan gyűlölet kerekedik ellene, amit felfogni sem lehet. Ma is a halálba kergetnék Petőfit és Adyt, Széchenyit és Csengey Dénest. De még Tisza Istvánt és Antall Józsefet is. Talán ezért az irónia páncélja: csak felületesen… Aki itt nem felületesen akar dolgozni, előbb utóbb kivetnék maguk közül a mérsékletesek, a mértékadók, a trendiek. S ezek mindig kívülre tekintenek: csak onnan jöhet az ő megváltásuk, az ő percnyi „hatalmuk”. A trendek csak a világ közepéből indulhatnak, de hol az az origó? Nem volt időtálló sem Konstantinápoly, sem Bécs, sem Berlin, sem Moszkva, nem lesz Brüsszel sem. De még Róma, sőt Washington sem.

Az origót belül kell keresnünk a cibált, gyötört magyar világban: a lelkünkben. Középen a legen­dáink, szép szellemeink, gyönyörű verseink, szépséges hőseink, gazdag kultúránk. Forró, istenáldotta égitest ez, mint egyetlen csillag sem az égen. Ez az ékünk, a fény: ebből táplálkozva kell megalkotnunk az igaz trendeket, utakat, felhasználva minden elérhető tudást. Az új magyar lélegzetet, honfoglalást. Az örömmel végzett munka trendjét. Az örömmel, megelégedéssel élt élet útját. A „ráérünk arra még” helyett, az „éppen most” parancsát. A „nem késünk el, időben odaérünk, mert időben indulunk” trendjét. Van dolog bőven: aki irányít: feszesen, határozottan tegye, alkossa a szabályokat. És tartsa is be! A betartatlan szabály, a megszegett törvény, ha büntetlen, ártalmasabb, mint a szabálytalanság, törvénytelenség. Itt ne álmodozzon senki: a csillagokon sár, a lelkünkön nehéz súlyok. Van dolog bőven. Gondolkozni, mérlegelni, naponta számadást csinálni. Demokrácia van: ha az út nem bizonyul helyesnek, van mód korrekcióra. De az nem fér bele már, hogy ha ellenérzéseink akadnak „csak felületesen” végezzük a dolgunkat, mintegy lustasággal, hanyagsággal, ápolatlansággal biztosítva magunknak a „lázadás” maszkját, glóriáját. Áh, nem. Ez már lejárt lemez. Hatalmon és ellenzékben egyaránt. És mennyi kárt okozott és okoz ez a hányavetiség.

Pató Pál úr! Szép szerelem, feleség, gyermek kellene! Ráérsz még? Vagy hagyod az egészet a fenébe, gyógyszert szedsz? A nőket is feleded? A szerelmet is. Van egyszerűbb megoldás, persze. Ott a Bakó Pál úr. Meg aztán még egyszerűbb megoldások is vannak. Óh, de megbánod majd! De egyedül maradsz! S mondhatod, hogy fáradt vagy, szomorú, de biztos lehetsz benne, hogy meghalni sem tudsz majd nyugodtan. Majd akkor lázadnál, kiabálnál, de egyedül leszel, hangod nem hallja senki. Pató Pál úr! Lyukas a tető, omladozik a vakolat. Ráérünk még? Majd, ha nagyobb lesz a baj, beszakad a tető, most még csak csöpög, az is csak, ha esik. És a kertet felverte a gaz, régen nem járt arra senki, aki megművelné, százezer kert parlagon ezernyi faluban, de hát minden van a nagyáruházban. Argentin csirke, portugál répa, marokkói paprika. Hacsak nem kínai az egész. Műhús is lesz jövőre, az annyira környezettudatos, hogy lelkünk vörösen lángra lobban, s meghalunk nyugodtan. Na, ekkor közbevág majd talán Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!”

Az igaz, hogy ez én generá­ciómnak nem volt könnyű dolga. S melyiknek volt az? Talán semmink nem volt. Nem láttuk fiatalon az egészséges jövőt. A természetes evolúciót. A szolgálatot. Nem volt bennünk lojalitás, csak a fényes csillag iránt, de arra annyi piszok tapadt, annyi hazugság és nyálas, gennyes anyag. Nem tagadom: pusztítottunk és pusztítottuk magunkat is, s vele a genezis gömbjét is. Mi is felelősek voltunk, nem csak a maszatoló hatalmasok, Kádárék meg a többi kívülről vezérelt senkiházi. Bőven nem hagytunk javakat, erkölcsöket, gondolatokat, de azért nem a semmi maradt utánunk. És látom is, hogy gyermekeim generációjában ott az erő. Látom, érzem. Az előttünk járó ősöktől és tőlünk is eljutott talán egy fénysugár hozzájuk. Csak megtartsák, s vigyék tovább. Ne legyen késő az álmuk és a sikerük. S akkor minden jól lesz. Nem nyúlik valami elérhetetlen messzeségbe, nem lesz meddő a révük, nyugalmuk, ölelésük.

Ezen a bolygón teremtetett az emberiség. Gömb alakú ez a bolygó vagy valami olyasmi. S ezen élünk, mi magyarok. Itt élt Petőfi és Ady, akiknél azóta sem tudott senki mélyebbre hatolni a lelkünkig. Petőfi elmondta milyenek vagyunk, Ady, hogy miért lettünk ilyenek. Ezren és százan próbáljuk kimondani, hogy mi a teendő? Én is megpróbáltam. Most nyugodtan hátradőlhetnék öblös fotelemben (ha lenne ilyen), szertartássze­rűen rágyújtanék (ha még dohányoznék), réveteg tekintettel a távolba merednék (ha nem állná a tekintet útját a szobám falán a könyvek rettenetes nagy fala), és hosszú gondolatmenetbe kezdenék a jövőről és a múltról. Sűrű zárójeleket nyitnék, amelyekben saját személyes élményeimet ecsetelném, s végül váratlanul elnémulnék, mint aki még mondana valamit, de még nem lehet, még nincs itt az ideje. A fiatalok, akik itt ülnének velem szemben (ha lennének), ekkor zavartan egymásra néznének, és kérnének, hogy fejezzem be a történetet, mert így olyan csonka, se füle, se farka. Csapnivaló. Lehajtanám a fejem. Csupasz szívem dobbanásai hallatszanának. Távolról nevetés hangjait hozná a szél. Eszembe jutna egy kép a közelmúltból, amikor nagyon eltávolodtam az élettől: a lelkek tánca. A lelkeké, amelyeknek súlya nem mérhető, mert nem anyagból valók. A léleké, amely a teremtésben az első lélegzetünkkel kerül a testbe. Mert hiszen hogyan ölthetné magára a lélek tulajdon ellentétének – az anyagnak – az alakját? A halálra gondolnék, s messziről hallanám a féltő hangokat: orvoshoz menj, itt az idő.

S akkor a bambát játszva, cinkos tekintettel én is azt mondanám: Ej, ráérünk arra még!
 

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Fletó, az ember

ĀFricska. Miközben a nemzet elsöprő kisebbségének Fletója kényelmesen üldögél az összevissza ellenzék trónusán, sok a szabad ideje

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Aprómunka

ĀPlurális, parlamentáris demokráciákban közhely, hogy a választások utáni napon máris megkezdődik a felkészülés a következő választásokra

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom