Késmárk felől

Sajátos vonású német–magyar kulturális fellegvár – így jellemezte kilencvenöt évesen távozott idős barátom, a Szabad Európa Rádió egykori közismert Ambrus Mártonja, boldog emlékezetű Skultéty Csaba Késmárkot, amely tavaly ünnepelte fennállásának hétszázötvenedik évfordulóját. Amire persze a kutya sem figyelt Magyarországon. Sajnos ez természetes: 2019-ben élve a régi magyar világ, a magyar múlt, Veres Péter bölcs és balgatag ősei nem voltak érdekesek. A gender meg a virtuális tér, a plázák meg a celebek, azok igen.

Különös telefonhívásom volt a minap: aki hívott, élethivatásának tekinti, hogy a régi Magyarország egyik legnagyszerűbb vidékét, a németek (a „cipszerek”) által lakott Szepességet bemutassa, kutassa, figyeljen rá. Az egyik legreprezentatívabb szepességi várossal, Késmárkkal együtt. Alapítványuk melyet az egyik legmagyarabb szívű késmárki cipszerről, a híres orvosról, Genersich Antalról neveztek el (ifjúsági díjat is alapítottak a törekvéseiket követő fiataloknak), nemrégiben a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen műhelybeszélgetést is szervezett, ahol előadások hangzottak el például Késmárk templomépítészetéről, szabad királyi város státusáról vagy éppen a város gazdasági-kereskedelmi szerepéről a lengyel–magyar kapcsolatok története során. (Levetítették Késmárk polgármestere, Jan Ferencak és a helyi önkormányzat kulturális bizottságának vezetői által videoösszeállítást is.)

És lám, mi mindenre lehet még jó egy telefonhívás: megtudtam, hogy az alapítvány már 1991 óta folytatja tevékenységét, rendszeresen úgynevezett jószolgálati utakat szervez erdélyi és kárpátaljai szórványmagyar területekre, hogy Genersich-díjat kapott kedves városom, Hódmezővásárhely is, ahol Genersich Antal fi a a két háború közötti időszakban három évtizeden át volt a kórház igazgatója és elévülhetetlen érdemeket szerzett az Erzsébet-kórház fejlesztésében – a város pedig hűen őrzi a Genersich-hagyományokat.

Mindez Késmárk felől érkezik. Késmárk felől, ahonnan a dal szerint hideg szél fúj, és ahol manapság ugyanúgy nem hallani német szót, miként magyart sem. De a város áll, az épületek a régiek és hűvös őszi estéken magyar szellemek suhognak az ódon felvidéki utcákon, Krúdy Gyula nevét mormogják, a Poprád vize felé mutatnak, miközben súlyos léptekkel vezeti tanítványait templomba a német gimnázium latintanára, Gaál Pali bácsi, élő példájaként a ténynek, hogy Késmárk mennyire németajkú város, magyar szellemiséggel. És máris zeng a templomban a cipszer himnusz, Lám Frigyes szövegével, mely hálát ad az Úrnak, hogy az ősöket „ins Ungarland” vezette… Thököly Imre sírját pedig – ma is – elborítják a nemzeti színű szalagokkal ékes koszorúk.

A telefonbeszélgetés végén Tankó Attila, az alapítvány titkára elmondta: most azon (is) fáradoznak, hogy valamelyik anyaországi város vagy budapesti kerület fogadja testvértelepülésévé Késmárkot, hogy így, ezáltal is el lehessen érni… mit is? – villanna át a kétkedőkön. Hiszen míg Késmárknak 1910-ben 6317 lakosa volt, ebből 3242 német, 1606 szlovák és 1314 magyar – száz év múlva, 2011-ben a 16 832 lakosból 14 261 szlovák. Igen ám, csakhogy a múltat nem lehet számokban mérni és felszeletelni, mint a sonkát. A régi Késmárk ugyanúgy a lelkekben van, mint a Poprád, a cipszer himnusz vagy éppen a kárpáti fenyő vagy a bácskai fekete föld. Mint maga a régi ország. És ami legbelül van, sohasem évül el, susogja a szél Késmárk felől. Ha hideg, akkor is.