A diktatúra pénzforgalmi megnyilvánulásai

Józan felfogású emberek azokat a társadalmi formációkat nevezik diktatúrának, ahol nem léteznek a demokrácia nemzetközileg elismert intézményei, mint például a parlament, amelyet rendszeres időközönként választásokkal újítanak meg. Ahol nincsenek a településeken szintén „versenyalapon” megválasztott testületek, ahol a bíráknak és a rendvédelmi szerveknek a hatalmon lévő politikai szereplők közvetlen utasításokat adhatnak, ahol a büntetések mértéke nem kodifikált, hanem önkényes, és szélsőséges esetekben a hatalomnak akár az emberélettel sem kell elszámolnia. Van ilyen ország ma is.

Diktatúrának nevezni azonban olyan országokat (mint például hazánkat), ahol ezekből a demokratikus kellékekből és ezen túliakból is már régóta az Európai Unió által szabványosított bő választék áll rendelkezésre, még a demagógiának is a legprimitívebb válfaja – ám sajnos mégis működtethető, és ezért határozottan fel kell venni ellene a küzdelmet.

Demokrácia versus diktatúra ügyben azonban szinte egy szó sem esett az intézményesített demokratikus körülmények között leélt elmúlt három évtizedben arról, miként működnek a diktatúrának egyes rejtett elemei, mint esetünkben az éppen tárgyalandó pénzforgalom. Gondolom, egyesek már az említésre is felkapják és furcsán ingatják a fejüket, pedig nem kellene. Modern társadalmakban – ilyen a miénk is – mindenki akarva-akaratlanul részese a pénzforgalomnak, kitettségünk – ahogy ezt liberálisul nevezni illik – teljes, azaz százszázalékos.

Akkor nevezhetjük a pénzforgalmat diktatórikusnak, ha olyan esetek fordulhatnak elő, amikor az egyén vagy nagyobb csoportok – akár a lakosság egésze – úgy károsodnak, hogy a károk elkerülésére nincs semmi esély, mert a károkozást külső, a kárvallott egyén szempontjából nem definiálható és előre nem kalkulálható, arctalan „körülmények” okozzák. Hivatalos liberális megfogalmazás szerint például ilyen a piac. Ha ezt a definíciót vesszük alapul, hazánk polgárai máris közelebb jutnak számos saját tapasztalatuk révén a diktatórikus pénzforgalom megértéséhez. Tapasztalásban ugyanis bőven volt részük az elmúlt, közmegegyezés szerinti demokrácia három évtizede alatt.

A megértéshez közelebb kerülünk, ha előbb azt vizsgáljuk néhány eset kapcsán, hogy a valóságos politikai diktatúra alatt miként működött mintegy rásegítésként a pénzforgalmi diktatúra. A bő választékból vegyük először a Rákosi-féle „önkéntesen kötelező” békekölcsönök jegyzését. Semmi más nem történt, mint önkényes hatalmi eszközökkel vonták meg a jogot emberek millióitól, hogy a megkeresett pénzüket arra költsék, amire akarják, tehát egyértelműen korlátozták az egyéni szabadságjogokat.

A politikai diktatúra pénzforgalmi diktatórikus gyöngyszeme azonban az egészen 1995-ig működő devizakódex és a hozzá kapcsolt szabályrendszer volt. Eszerint idegen pénzhez csak engedéllyel, kényszeráron lehetett hozzájutni, és
a megszerzett idegen pénzt kötelező volt kényszeráron az államnak értékesíteni.

A kódex további, immár a hatalomgyakorlással nagyon is közvetlen kapcsolatban lévő tételeket is tartalmazott. Csekély összegű vámáru behozatalához is engedély kellett, ennek hiánya devizabűntettnek minősült. Példátlan módon az „elkövetőnek” kötelező volt magára nézve is vallomást tenni, ennek hiányában vallott a devizahatóság, és jött a többéves büntetés. (Büntetőügyekben egyébként a potenciális elkövetőt nem kötelezik vallomás tételére saját ügyében.) A hatóság devizakódexes alapon a fegyverrejtegetéshez hasonlóan vadászott is a neki nem tetsző emberekre, sokakat egyenesen devizabűnténybe hajszolt. (A Mindszenty bíboros imakönyvébe konspiratív módon elhelyezett százdollárost is megtalálták az ÁVH nyomozói, és csatolták a vádakhoz.) Régi barátom hajdan csendőr volt, édesapja pincéjébe puskát és lőszert rejtettek, de ő résen volt és eltüntette, végül a hatóság fogta könyörgőre a dolgot, hogy adja vissza, de hiába.

A nagyon is nyilvánvaló és a politikai diktatúra életben tartását segítő esetek után térjünk át a mi gyakorló demokráciánkban is alkalmazott, rejtett diktatórikus pénzforgalmi esetekre, amelyekre ugyanaz a definíció vonatkozik, amit előbb megadtunk, és nagyon bő a választék is. Mindenekelőtt nézzük a pénz értékének rontását. A félreértés elkerülése miatt rögzítsük, hogy az inflációt nem a piac „csinálja” általában, hanem azok a piaci szereplők, akik mások kárára ebből bőséges hasznot húznak. A mondás, hogy az infláció a szegények és kiszolgáltatottak különadója, amit még csak nem is az államnak, hanem magánszereplőknek rónak le, megállja a helyét. Kell-e bizonygatni, hogy a demokráciánkban eltelt harminc évből ez alá a definíció alá legalább húsz év bőven besorakozhat?

A legutóbbi szégyenletes antidemokratikus pénzforgalmi gyakorlat az úgynevezett devizaalapú hitelezés volt, máig ható, romboló szociális hatásokkal. Ennél az esetnél felettébb indokolt, hogy az államhatalmi és a jogszolgálati rásegítéseket is megemlítsük. Ugyanis pénzforgalmi diktátorok fogtak össze az aktuális államhatalommal, de az összefogásból a „független” jogszolgáltatás sem maradt ki azzal, hogy utólag is legalizálta a minimum büntető törvénykönyvért kiáltó eseteket. (Szerintem egyébként a devizahitelügy volt a rendszerváltás utáni korszak legdurvább, részben a demokratikusan működő államhatalom egy részét is maga alá gyűrni képes esete, amely részleteiben máig feltáratlan.)

A pénzforgalmon keresztül érvényesíthető diktatórikus elemeket akkor tárhatjuk fel teljesebb körben, ha gondolatban nyitunk a nemzetközi pénzpiacok irányába is. Modern körülményeink között ugyanis belső pénzforgalmi piacaink nagyban függnek a külső pénzforgalmi tényezőktől, lévén pénzünk szabadon átváltható. Az átválthatóság természetesen normál esetben sok előnnyel, a gazdálkodási jogosítványok látványos kiszélesítésével jár, feltéve ha vannak olyanok, akik a nemzetközi részvételhez szükséges méreteket megütik.

Nálunk azonban hosszú évtizedekig éppen ez tette lehetővé, hogy a hazánkba be- és innen kilépő, idegen irányultságú pénzelemek szinte tetszés szerint alakítsák a hazai pénzforgalom kondícióit, az árfolyamokat és a kamatokat. A szükséges méreteket – valami furcsa véletlen folytán – csak az államkassza érte el. Az árfolyamok és a kamatok kívülről vezényelt mozgatása biztosította a hozzánk kihelyezett termelő- és főként pénztőke messze átlag feletti, gyors megtérülését. Mindennek a tartós alapja az állam nyakig történő eladósítása volt.

Talán nem nehéz felfogni, hogy mindez az idegen pénzek urainak saját haszonszerzése érdekében és a mi kárunkra, noha határozottan hazai intézményi segédlettel történt. Ez azonban 2013-ban megváltozott, nem véletlen az imamalomszerű mantra a jegybank hajdani, de soha nem definiált függetlenségéről. Amikor a „befektetők” ennek a lehetőségnek a végét szimatolták, minden erejüket arra összpontosították, hogy ez a diktatúraelem tartósan fennmaradhasson. Nagy összegekkel indítottak támadást a hazai fizetési eszköz ellen. A keserű valóság tartós elkendőzéséhez nagyban hozzájárult a hazai oktatási rendszer azzal, hogy a pénzügyi tudatosságra való nevelést teljes egészében negligálta, de ugyanilyen felelősség terheli a hazai médiát is.

Ma már egy tyúklépéssel beljebb vagyunk a pénzforgalmi diktatúra megértésében és az ellene való védekezésben is, de elbízni magunkat még messze nem időszerű.