Árulkodó csend

Az „újévköszöntő” nyugat-euró­pai migránsrandalírozások televíziós tudósításait nézve megpróbáltam beleképzelni magam egy francia, egy német vagy egy belga ember helyébe, és arra jutottam, én mindenképpen elvártam volna, hogy országom első számú vezetője az eseményekről értesülve haladéktalanul megszólaljon. Elsősorban mindenki „muttijától” szerettem volna hallani, mit szól mindehhez. De nem szólalt meg sem ő, sem más, legalábbis a sajtóból nem értesülhettünk erről. Meglehet, „telel” éppen. Csakhogy a mai technikai körülmények olyanok, hogy a világ túlfeléről is lehet üzenni, a rádiót, televíziót, telefont már régen feltalálták. Árulkodott a csend. Január 5. napján írom ezeket a sorokat. A hétvégi magyar újságokból annyit tudhattunk meg, hogy a lapok – például a párizsi Le Monde – elismerték, országuk folyamatos terrorfenyegetettségben él, a francia belügyminiszter pedig köszönetét fejezte ki a rendfenntartók úgymond szakszerű fellépéséért. Ami – szakszerűség ide-oda – sajnos megközelítőleg sem tudta megakadályozni a randalírozásokat, amelyek megannyiszor halálos áldozatokkal jártak és járnak. A német belügyminiszter meg – láss csodát – a lehető legélesebben elítélte a brutális támadásokat, s szintén köszönetet mondott a rendfenntartóknak, akik közül egyébként többen megsérültek. Ennyi. És semmi biztató.

A migránssimogatók tehát hallgatnak. A „befogadó” országokban éppúgy, mint nálunk. El tudják (sokan biztosan el tudják) képzelni, mi történne, ha egy itthon előforduló hasonló esetben a magyar miniszterelnök nem szólalna meg? Világra szóló botrány lenne belőle. Az unió vezetői viszont megtehetik, hogy a szilveszteri nyugat-európai súlyos rendbontások eredőjéről, az ellenük való küzdelem mikéntjéről egy szót se mondjanak. Angela Merkelnek nincs szava a történtekről, vagy ha igen, akkor egyelőre a gondolatai csiszolásával van elfoglalva. Ma még nem tudjuk tehát, lesz-e következménye az immár rendszeressé váló súlyos rendbontásoknak az unió vezető országaiban, de mert eddig sem volt, nem tekinthetünk bizakodással a jövőbe. Hogyan is lehetne következménye, amikor immár évek óta tudjuk, a kedves migránsok úgy jöhettek be Európába, hogy papírjuk sem volt kilétükről, s ujjlenyomatot sem voltak hajlandók adni. Ebből eredően aztán ki sem tudják toloncolni őket.

Európa nagy bajban van. A kultúrák harcában vesztésre állunk. Aki nem látja, vak. Vagy nem akarja látni, mert részese annak az összeesküvésnek, amelyről tudjuk, hogy nincs, csak éppen megvalósul. Ha nem így lenne, csak-csak megszólalna végre valamelyik nagyfőnök, és részletesen elmesélné, milyen Európát akarnak. De hallgatnak. Nyugdíjvitákkal vannak elfoglalva, vagy éppen a katonaságukon belül éledő náci eszmék terjedésének megakadályozásával, netán volt belügyminiszterük börtönbe zárásának lehetőségeit latolgatják. Miközben az ő köreiken kívül eső emberek közül egyre többen jönnek rá arra, hogy valóban egy összeesküvés áldozatai.

Nem nehéz rájönni, a mondva csinált ürügyekkel indított háborúk a létező háttérhatalom kísérleteként szolgálnak a hatékony öldöklés magas szintű elsajátítására. A népvándorlás célja pedig: Európa elpusztítása. Ha ez megvan, jöhet a következő lépés. Írhat itt Houellebecq bármiféle behódolásról, vizio­nálhatja Franciaország apokalipszisét Obertone, a gőzhenger megy tovább, Európa éppen azzal van elfoglalva, hogy felszámolja önmagát. S akiknek mindezt az elméletet cáfolniuk kellene, azok hallgatnak. Azt viszont már elértük, hogy Angela Merkel és Macron nem szelfizik a „menekültekkel”.

Azt mondják, lelkiismerete mindenkinek van. Úgy tűnik, egyesek jól titkolják. Mégis igaz lehet, hogy lelkiismeretünk a bíró minden cselekedetünk felett, s képes megítélni a saját jó vagy rossz tetteit. S néha talán megszólal abban az emberben is, aki azt vallja, a tettek következményeit meg lehet úszni. Vajon megszólalt-e a fentebb emlegetett fontos emberekben valaha is a lelkiismeret? Ki tudja? Egyelőre úgy tűnik, azt vallják, ha hallgatnak, bölcsebbnek tűnnek. Bölcsebbnek meglehet, de hogy tisztességesebbnek, azt egy percig se higgyék el. S hallgatásuk csendje bizony árulkodik.

A lelkiismerettel kapcsolatban nem akartam az alapkönyvet, a Bibliát idézni. Aki olvassa, úgyis tudja, mit mond a bennünk élő bíróról. Egy török származású, Európában élő kiváló írónőtől, Elif Safaktól idézek pár mondatot, az ő nézetét a lelkiismeretről.

„A félelmetes bűn elkövetése utáni nap reggelén az ember feneketlen sötétséggel ébred. Agya egy szegle­tében megszólal a riasztó, villog a vörös jelzőlámpa. Próbálsz úgy tenni, mintha nem vennéd észre. Mert lehet, hogy csak álom vagy rémálom, bármily kicsiny is a valószínűsége. Úgy kapaszkodsz ebbe a lehetőségbe, mint a zuhanó ember az első keze ügyébe akadó kötélbe. Eltelik egy perc, talán egy óra. Nem érzékeled az időt, és nem tudsz visszazökkenni a valóságba. Egészen addig, amíg a valóság teljes súlyával rád nem nehezedik. A kötél nem bír el. Lezuhansz.” Úgy legyen.