Halálos bérharc

A MOK irányítását a tavalyi tisztújításon megszerzett Újratervezés csoport tehát bekeményít. Nincs mit csodálkozni, ezt ígérték, teljesítik. A friss vezérkarnak láthatóan nincsenek kétségei azzal kapcsolatban, etikus-e a bérharc eme formája egy olyan hivatás esetében, amelynél a munka bármilyen fokú akadályozása, lassítása emberéleteket követelhet. És ez megint csak nem meglepő.

Az új elnök, Kincses Gyula, „a vizitdíj atyja”, aki bár megjelenésében cuki doktor bácsira hajaz, csaknem harminc éve nem praktizál, ehelyett szinte az összes pártot végigszakértősködte, de legjobban a balliberális táborban érzi otthon magát, nevét is Gyurcsány Ferenc kormányának tagjaként ismerhettük meg. Horn Gábor, az SZDSZ ügyvivője 2007 szeptemberében bejelentette, hogy a párt felkérésére Kincses vállalta az egészségügyi államtitkári posztot, amúgy pedig másfél éve részt vesz a liberális reform kidolgozásában. A fizetős egészségügyért azonban rajtuk kívül nem sokan lelkesedtek, végül a 2008. március 9-én tartott „szociális népszavazáson” a vizitdíj, a képzési hozzájárulás és a kórházi napidíj eltörlését támogató igenek 82 százalékos többsége megálljt parancsolt az embertelen reformnak.

Abszurd, hogy a minden magyar orvost képviselő köztestület élére tavaly novemberben olyasvalaki került, aki évtizedek óta nem dolgozik gyógyítóként, és csupán két esztendeje a MOK tagja, aki asszisztált ahhoz, hogy Gyurcsányék anno egyesületté minősítették vissza a kamarát, és akinek elképzeléseit korábban egy egész társadalom szavazta le. Lehetne ez csak a MOK problémája, de nem az. Lehetne ez pusztán politikai kérdés – tényleg Gyurcsány szerzett-e újabb pozíciót egy stratégiai helyen –, de nem az, mivel a bukott miniszterelnök nem a humánum gyakorlásáról vált hírhedtté.

Vagyis a bőrünkre megy a játék. Még 2016-ban, amikor a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete – az Újratervezés egyik „keltetője” – a munkabeszüntetés lehetőségei iránt érdeklődött, Szentes Tamás tiszti főorvos kijelentette, már a felvetés is kockázatot jelent, az egészségügyben nem definiálható az elégséges szolgáltatás, hiszen vannak olyan betegek, akik ha nem kapnak segítséget, az életükbe kerülhet.

Nyilatkozataik alapján az aktivisták a sztrájkot úgy képzelik, hogy csak a sürgős eseteket látják el, szünetel
a labor, a bürokrácia, akár a kórházi étkeztetés is. Jó esetben nem hal meg senki – bár egy késve elvégzett vizsgálatnak vagy konzultációnak például lehetnek tragikus következményei –, ám sokak számára okozhat szenvedést. Egy beteg, kiszolgáltatott, fájdalommal és félelemmel teli, kétségbeesett ember számára ugyanis a szándékos várakoztatás nem apró kellemetlenség, hanem gyötrelem. Ezzel minden egészségügyi dolgozónak tisztában kell lennie. Most Kincsesék jogilag „sztrájkképessé” teszik az egészségügyet, és azt üzenik, céljaik érdekében ez elfogadható eszköz. Pedig csak azok gondolják így, akik az egészségügyet számokban, adatokban mérik, kizárólag közgazdasági szempontok szerint, s az érdekvédelmet oly módon művelik, mintha egy összeszerelő üzemről lenne szó, ahol a munkabeszüntetés annyit jelent, hogy pár nappal később gurul le az autó a gyártósorról.

Szeretnénk hinni, hogy a magyar orvosok többsége nem ilyen. Szeretnénk hinni, hogy nemet tudnak mondani az embertelen reformirányzatra, ahogy az ország egyszer már nemet mondott rá.