Boros Imre

Vélemény és vita

Világpénz és világháborúk

Bonaparte azonban nem kért tervei megvalósításához a pénzhatalom (akkoriban a font mögött állók) gyámkodásából. Az árat a „segítségért” túl nagynak találta

Magam elé képzelem egyes olvasóim arcán a megrökönyödést, amint a címet olvassák, különösen azokét, akik az összeesküvés-elméleteknek hívott – mára azonban már több esetben a gyakorlatban is bebizonyosodott – dolgokat még mindig idegenkedve fogadják. Most tipikusan ilyesmiről lesz szó, azzal az igénnyel, hogy az összefüggés a két dolog, a világpénz és a világháborúk között konkrét bizonyítékokkal alátámasztva lesz megvilágítva.

Kezdjük az érintett történelmi események, háborúk ismertetésével. Az összefüggés szempontjából első és nagyon is releváns esemény a francia forradalomból kinőtt császárság és a napóleoni háborúk korszaka. Napóleon ugyanis ügyesen túlnőtte azon pénzhatalmak befolyását, amelyek az évszázados francia szakrális hatalmi rend megdöntésén, a forradalom kirobbantásán munkálkodtak, és tervbe vették, hogy Franciaországot a világpénz hatalma alá vetik.

Bonaparte azonban nem kért tervei megvalósításához a pénzhatalom (akkoriban az angol font mögött állók) pénzügyi gyámkodásából. Az árat a „segítségért” túl nagynak találta. Angliában már a 17. század közepén létrehozták magántársaságként a központi bankot (Bank of England), és a napóleoni háborúk idejére több száz millió főt számláló világbirodalmat tudhattak magukénak, ahol a magánpénz, a font volt forgalomban, és a gyarmatok a londoni Cityben tömörülő magántársaságok érdekeit szolgálták. Napóleonnak nem kellett a drága (brit) birodalmi pénz, megállt a maga lábán, azzal, hogy a saját elképzelése szerinti francia birodalmi jellegű terjeszkedéshez szükséges pénzt maga állította elő. Létrehozta 1804-ben a Banque de France-t, kikerülve ezzel azt, hogy aki a pénzt adja, az rendeli a muzsikát, az szabja meg annak árát, azaz diktálhatja neki a tempót. Napóleonnak két, valójában egymással is torzsalkodó ellenséggel kellett azonban szembenéznie: egyrészt a rá félelemmel és gyanakvással néző, sikereire féltékeny, tradicionálisan szakrális monarchiákra, másrészt önállóskodásával egyben a pénzbirodalom urait is magára haragította. A kettővel együtt már nem bírt, elszálltak a napóleoni birodalmi építkezés lehetőségei.

A napóleoni háborúk, bár nem terjedtek ki a teljes glóbuszra, de kétségtelen, hogy az európai kontinens minden országát megmozgatták, és végül a világpénz urainak győzelmét hozták. A francia császár bukása után a 19. század további évtizedei már Franciaországban is a világpénz diadalát hozták a visszatért Bourbonoktól egészen III. Napóleonig. A napóleoni háborúk után  a hagyományos monarchiák is egymásra találtak (1815 után az orosz, osztrák, porosz együttműködés Szent Szövetség néven híresült el).

A nekik így kedvezőtlenné vált erőviszonyok megváltoztatása érdekében a világpénz urai meglepő húzáshoz folyamodtak. Az 1853–56 közötti orosz–török krími háborúban korábbi szövetségesük, Oroszország helyett a törökök oldalára álltak. Ezzel sikerült a napóleoni háborúk során az ő oldalukon harcoló és akkor a fő katonai erőt biztosító Oroszországot gazdaságilag a tönk szélére juttatni. A cár az addig az oroszok kezén lévő Alaszkát is kénytelen volt eladni az Egyesült Államoknak, és a világpénz urainak pénzét is igénybe venni, és az ahhoz kapcsolt kéréseket is teljesíteni.

A kérések a korábbi szövetségtől való eltávolodásra és a pénzhez kapcsolt „reformok” bevezetésére irányultak, azaz a „befektetői” pénzek behatolására az orosz birodalomba. Mindkét céljuk teljesült.

A monarchikus válasz sem váratott magára sokáig. A porosz vezetéssel egyesülő német államok Sedannál tönkreverték III. Napóleon hadseregét, és francia földön kikiáltották a Német Császárságot, majd leírhatatlan ütemű gazdasági és katonai fejlesztésekbe kezdtek. A 20. század elejére olyan helyzet alakult ki, hogy a monarchiák ismét a pénzhatalmi erők fölé kerekedtek. Ez beláthatóvá tette az akkor vitathatatlan pénzhatalmi központi szerepet betöltő London komoly katonai fenyegetettségét, és a pénzhatalomnak erre sürgősen válaszolnia kellett.

A válasz az Egyesült Államok addig kaotikus bankrendszeréből a központi bankrendszer, a Federal Reserve System (Fed) megalapítása volt 1913-ban, szintén magánbankként. (Ez a tulajdoni helyzet a mai napig fennáll, noha a Bank of Englandot 1946-ban a Churchillt követő munkáspárti kormány államosította.) A pénzhatalom ezúttal már közel világméretű terjeszkedését az első világháború alapozta meg – ám írásos bizonyíték eddig még nem került elő, hogy a kirobbantásban a pénzvilágnak közvetlen bizonyítható szerepe lett volna. A tény azonban, hogy a pénzvilághatalomtól akkorra már erős függő helyzetbe hozott cári Oroszország indította el a háborút azzal, hogy elsőként mozgósított milliós létszámú hadsereget.

A mantra, hogy a szarajevói merénylet miatt ezt a Monarchia tette volna, nélkülöz minden valóságalapot. Az érintett felek a háborús konfliktust végig bilaterális keretekben tartották, a Monarchia csak 1915-ben volt képes – akkor is német segítséggel – eredményes hadjáratot folytatni Szerbia ellen, amikor a világháború már több fronton folyt. A pénzhatalom háborús érdekeltségét azonban leleplezik azok a pénzügyi történések, amelyek a világháborúban és közvetlenül utána történtek.

Az európai szövetségesek mindegyike (Franciaország, Anglia, Oroszország) a háborúban súlyosan eladósodott, miközben az Amerikai Egyesült Államok masszív hitelezőjükké vált. Ráadásul a frissen bolsevikké lett Oroszország meg is tagadta a visszafizetéseket, ami az angolok és a franciák terheit növelte, mert a cárt ők finanszírozták. Eközben az európai aranytartalékok jelentős része is a növekvő adósságok fedezeteként áthajózott az Egyesült Államokba, és – a háború utáni éveket is beleértve – a Federal Reserve aranykészlete húszezer tonna fölé nőtt.

A vesztes Németország és a győztes, de kommunista puccsal sújtott Oroszország hosszú vergődés után a pénzügyi önállóság útjára lépett, nem kért a pénzvilághatalom gyámkodásából. Talán nem puszta véletlen, hogy mindkét ország két évtized alatt újra világhatalmi tényezővé vált, sőt egymásra utaltságukat belátva már a húszas években kölcsönösen előnyös együttműködésbe kezdtek. Rövid időn belül azonban a két „dudásnak” szűknek bizonyult az európai csárda, és a második világháborúnak elnevezett újabb „pénzforgalmi projekt” célkitűzésének megfelelően egymásnak estek, megkönnyítve a pénzvilágbirodalom további terjeszkedését.

E hatalom immár világméretű térhódítását ugyanis a második világháború tette lehetővé. A dollár nevű magánpénz akkor és azóta is domináns, nemcsak Európában, de Ázsiában is. Az is lehetővé vált, hogy időközben a világpénz urai még az aranyhoz való formális kötődést és az árfolyam-stabilitási kötelezettséget is lerázzák magukról. Ezek
a korábbi feltételek mozgásszabadságukat ugyanis részben korlátozták, ami módfelett zavarta őket.

Mára lényegében egy szűk körű (nem is azonosított) magántársaságtól függ, hogy merre mennek a kamatok, mi történik az árfolyamokkal, ki a jó adós és ki a kockázatos. Létrejött az a pénzbirodalom urainak kedvező helyzet, amikor szűkkörűen, nem nyilvánosan és demokratikusan ellenőrizhetetlen módon döntik el, hogy a világgazdaság lokális egységeiben (országok) megtermelt hasznot hova csoportosítsák. Emiatt viszont fokozatosan létrejött a világgazdaságban egy nem kívánt, szociálisan tűréshatáron túli vagyoni és jövedelemkoncentráció, ahol a világ több mint hétmilliárd lakójából alig három-négyszázmillió élhet emberhez méltó életet, gazdagnak (egymillió dollár feletti nettó vagyon) pedig mindössze kevesebb mint harmincmillió számít.

Ebből a tényhelyzetből érthető meg igazán, hogy egyes lokalitások (nemzetállamok), beleértve ma már a világpénzbirodalom gazdaállamát, az Egyesült Államokat is, miért küzdenek egyre szívósabban a helyzet számukra kedvező megváltoztatásáért. Azokban a nemzetállamokban, ahol ez a folyamat még nem indult el, a világpénzhatalom még a lokalitások irányító posztjait (kormányok) is eredményesen szállta meg, és a közeljövőben is mindent el fog követni, hogy elveszett hadállásait visszaszerezze (lásd Olaszország). Amióta ez sikerült Olaszországban, ott nincs is baj a 130 százalékos államadóssággal, ami előtte óriási probléma volt.

Kapcsolódó írásaink

Deme Dániel

Deme Dániel

A gőg evangéliuma

ĀA német lutheránusok irányvesztése fájdalmas, hiszen Európa egyik meghatározó történelmi egyházáról van szó

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom