Vélemény és vita
Joe bácsi ágya
De lett légyen a világ legnagyobb színésze is valaki, aligha érheti el az ármány és a gonoszság olyan mélységeit, még gondolatban sem, mint Joe bácsi
Robert Duvall Oscar-díjas amerikai színész – aki sok filmszerepe mellett Sztálint is alakította a róla készült 1992-es filmben – nyolcvannyolc évesen bevallotta egy interjúban: beleélendő magát a szerepbe, egészen odáig ment, hogy befeküdt Sztálin egykori ágyába, ahol a diktátor igen sok órát töltött. Nem félt a színész, hogy Koba (fékezhetetlen) szelleme előjön, és megöli az ágybitorlót? A szellem kacsint, aztán előveszi a pisztolyt, és puff, vége annak, aki a túlvilágon háborgatni merészelte. Vagy az álmok végeznek vele, amelyek előbotorkálnak az ágy szegleteiből, körbefonják, mint a pók a hálójával a kiszemelt áldozatot, és aztán már nincs menekvés.
De hiszen Sztálin halott (száznegyven éve, 1879. december 21-én született), a szelleme is sírba szállt vele, álmait meg elűzte még ő maga, ha egyáltalán voltak álmai. Lelkiismerete aligha! „Kiválasztani egy áldozatot, gondosan felkészülni a reá mérendő csapásra, könyörtelenül kielégíteni a bosszúszomjat, majd lefeküdni aludni… Nincs ennél édesebb a világon” – mondta egy alkalommal. Mégis megosztó a személye hazájában. Éltetik időnként a Vörös tér történelemaszalta kockakövein azt az embert, aki tízmilliók haláláért felelős. Kevés diktátor kapott annyi nevet, jelzőt még életében, mint ő. Akadt tiszteletet sugárzó bennük, de volt gúnynév is bőven. A forradalom idején nőttek hozzá a következő nevek: Koba, Ivanovics, Zakhar, Krikorian Melikjants, Sztálin (acélember); a személyi kultusz éveihez kötődik: a nemzet géniusza, a halhatatlan lángelme, a Nap, a bölcs vezér, a legyőzhetetlen parancsnok, Lenin fegyvertársa; becenevek: a főnök, a nagyfőnök, Sztálin apó, Joe bácsi (Roosevelt nevezte így Teheránban); vetélytársától, Trockijtól származnak az alábbi jelzők: pártunk legkiemelkedőbb középszerűsége, a forradalom sírásója.
Mit remélt a fenti lépésétől a színész? Bátor volt? Oriana Fallaci Ha meghal a nap című, az amerikai űrhajósokról írott riportkönyvében Douglas doktor kérdezi: „Mi a bátorság? – A bátorság, nézze, a bátorság az a valami, amitől az ember úgy ébred reggel, mintha szárcsavadászatra indulna, nem pedig esetleg meghalni” – kapja a feleletet. A színész is azzal feküdt be az elvetemült gonosztevő ágyába, hogy nem lesznek úrrá az érzelmei, és nem ragadják el az indulatai. Mert hitte, hogy védi Gogol köpönyege. Pedig a titkos cél éppen az volt, hogy „halálosztóvá” lényegüljön át, és ilyen mondatok jussanak eszébe: „Nekem végem. Nem bízom senkiben, még saját magamban sem” – mondta Sztálin fennhangon egyszer. Vagy: „Ez a lény meglágyította a kőszívemet. Meghalt és vele együtt meghaltak az utolsó mély érzéseim is az emberiség számára” – jelentette ki első felesége temetésekor.
Mi, magyarok úgy vagyunk ezzel, hogy bennünket – ha akartuk, ha nem – belenyomorítottak a „halhatatlan lángelme” prokrusztészi ágyába, ahol nemcsak a kinyúló végtagokat vágta le a bárd, hanem megsebezte a lelkeket is. A halálos kovácsműhely nemcsak a Korydallos-hegységben volt megtalálható, hanem itt, Közép-Európában is, közepén egy nagy ággyal, és a 20. századi utas a kommunista diktatúrával nem kerülhette ki a pörölyt.
A színész befeküdt Sztálin apó (a cárok után atyácska) ágyába, hogy ne mozdulhasson meg többé a bárd, és bárki eljuthasson a Szent Úton Athén felé. De lett légyen a világ legnagyobb színésze is valaki, aligha érheti el az ármány és a gonoszság olyan mélységeit, még gondolatban sem, mint Joe bácsi.