Szerencsés Károly

Vélemény és vita

A kaján Nyűg

A bizonyosság szintjei nagyon különbözőek, s az ember ősi viadalainak kimenetele mindig kétséges

Bizony eljöhet az idő, amikor az Úr kisöpri a Földről az embert, s minden más méltatlan teremtményét. Mert micsoda eszeveszett helyzeteket teremtünk időről időre! Hetvenöt éve például ezen a napon a Debrecenben ülésező Ideiglenes Nemzeti Kormány egyhangúlag határozott arról, hogy hadat üzen Németországnak.

A ma oly jellemző véges ismeretekkel ez igen értelmetlen lépésnek tűnhet. Hadai ugyanis nem voltak ennek a kormánynak. A hadüzenet szerint „a németek megfosztották Magyarországot függetlenségétől, sárba taposták a magyar nemzet szuverenitását, börtönbe vetették és kivégezték a magyar hazafiak ezreit, elrabolták a magyar nemzeti vagyont, kifosztották és feldúlták az országot”.

Az okmányt a tervek szerint Parcher Félix stockholmi magyar diplomatán keresztül kellett eljuttatni Berlinbe. Hogy ez sikerült-e, s milyen hatást tett ott, ahol egy kis hazugság nyomán – hogy a német csapatok újra magukhoz ragadták a kezdeményezést – egyetlen este elfogyasztották az egész megmaradt pálinkafejadagot, mindegy is. Mindenesetre 1944. december 29-én a Budapestet körülzáró Vörös Hadsereg megadásra szólította fel a védőket. A válasz igen határozott „nem” volt. A választ nem a „debreceniek” adták, hanem a fővárosunkban körülzárt németek. Németországból – amelynek keleti részeit már elérték az oroszok – újabb népfelkelő hadosztályokat, páncélos alakulatokat vezényeltek Magyarországra, nyugaton meg elindult az utolsó nagy német páncélos offenzíva az Ardennekben. Nem ötven óráig tartott. Rettenetes véráldozatba került, míg itt is, ott is győztek a szövetségesek. De micsoda különbség: oda a szabadságot hozták, ide csak a félelmet s egy kis reményt. Százarcú kaján Nyűg rémítette és ámította az embereket, s hinni volt jobb, pedig félni kellett volna inkább!

A kör közben tényleg bezárult Budapest s az ország körül is. A németek által puccsal „hatalomra” juttatott Szálasi-kormány hadban állt a Szovjetunióval, az Amerikai Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával. Utóbbival jött Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, a Dél-afrikai Unió. Ez a felsorolás önmagában is bizonyította, hogy Magyarország teljesen elveszítette a szabad döntés képességét, amit szokás szuverenitásnak is nevezni. Ez az állapot állt fenn Teleki Pál 1941. április 3-i tragikus halála óta. Ő éppen ezt akarta tudtára hozni a világnak. Ezt a méltatlan helyzetet. De nem értette mindenki. De facto 1941. április 7-e óta hadban álltunk még Jugoszláviával is, majd a fantom Csehszlovákiával (londoni kormány) és Romániával is, a hírhedt 1944. augusztus 23-i pálfordulásuk után. És ehhez jött most a debreceni kormány hadüzenete Németországnak. Mindegy is volt, mi vonultunk-e hadba, avagy ellenünk fenekedtek, a méltatlan helyzetet elkerülni nem tudtuk sehogyan sem. Sem a saját hadba lépéseinket, sem a nekünk küldött ultimátumokat. Ennek az összefüggéseit aki kibogozza – lemosva róla a győztesek és az utókor által rákent mázt: az tud már valamit. Arról is, mi következhet, s mit kell elkerülni.

Fel kell fognunk végre a „helyzetünk” abszurditását. Magyarázat mindig lesz: ott van Trianon, a magyar nemzet egységének helyreállításába vetett hit s a küldetés, amely ezt parancsolja. A kiszolgáltatottság az agresszív nagyhatalmakkal és a hatalmasok mögé bújó, hiénamentalitású államokkal szemben. A kényszer, hogy valaki mellé oda kell állni. De hát egy emberöltőn belül, korábban éppen így háborúba, hadiállapotba keveredtünk Oroszországgal, Szerbiával, Olaszországgal, Romániával, Montenegróval, Franciaországgal, Nagy-Britanniával, Japánnal, Belgiummal, Portugáliával, az Amerikai Egyesült Államokkal, Görögországgal, Sziámmal, Kínával, Panamával, Kubával, Nicaraguával, Costa Ricával és még San Marinóval is. Az uszító kedvű kaján Nyűg biztosan jót kacagott ezen. S milyen rossz vége lett.

Sokszor szerencse dolga, hogy a helyzet hogyan alakul, de ha belegondolok, előbb-utóbb mindenkire rájár a rúd, s akire eddig még nem, biztos lehet benne, hogy elkövetkezik az utolsó ítélet. A nemzetek és államok határai úgy változnak a glóbuszon, mint ahogy a fény és az árnyék nő és zsugorodik, terjeszkedik s húzódik vissza egy hatalmas síkon. Mindig az az oldal nő, amelynek sűrűbb az ereje. De ez nem állandó. Változik az idővel, erkölccsel, tudással, kreativitással, hittel s még az éghajlattal is. Néha bátrabban lobog a láng, máskor ragadozók árnyai nőnek. A fény forrása a döntő, az aranycseppek szitálása a mezőn. A háborúk nem mások, mint brutális beavatkozások, mint amikor sziklát dobnak a síkra, vagy zúgó árral szétcsapják a természetesen növekvő-visszahúzódó fényt és árnyékot. De aztán megnyugszanak a kedélyek. Minden kis rezdülés az emberiség történelmében ezer éveken át zajlik, s még mi, magyarok is egy kis fény és árnyék vagyunk ezen a síkon, amelyet néha kedvtelve, néha lankadt figyelemmel néz egy mikroszkópra tapadó szem.

Ha így van, van még esélyünk. Az biztos, hogy kisöpörni minket még senkinek nem sikerült innen. Meggyengültünk, leszakadt részeink messzire szálltak, de valahogyan megkapaszkodtak ők is és mi is. Fogjuk még egymás kezét. Ezer sebből vérezve, de él még a nemzet a Kárpát-medencében. Hej, a tatár az nagyot suhintott, a török még nagyobbat. Aztán a múlt században a németek, az oroszok. S a kis szomszéd ragadozók csipkedtek, haraptak, ahogy tudtak. Mégsem ez volt a nagyobb baj, hanem a vérszívó kaján Nyűg, aki mindig szívesen portyázott erre, mifelénk. Ő szívja magába a lelkünket, szellemünket. Igazi parazita, talán azt hiszi, felszívhatja az egész nemzetet. Sőt egész Közép-Európát. Ez a Nyűg minden pillanatban dolgozik: szívja a vérünket, agyunkat, álmunkat, pénzünket, reményünket. Szívja, de egyszer csak megtelik, elenged, s kiengedi a kincseinket. S akkor kezdődik minden elölről. De kiábrándító ez! Mostanában kritikus a helyzet – mondanám –, pedig hát volt már kritikusabb is. Vagy mégsem? Mert nem az a fontos, mekkora a fény és mekkora az árnyék. Ami a fényből megmaradt, sokkal halványabb volt a tatárdúlás, a török után, de Trianon és a legutóbbi világégés is vészjóslóbb volt. Hanem a forrás, az a lényeg! A parázs, a fellángolás, az újjászületés képessége. Az élet képessége, a parázsra fújás szent mozdulata.

Az utóbbi időben virgonc a kaján Nyűg itt nálunk. Nem háborúval, nem paripán jött, csak úgy, mintha nagyon nagy szükségünk lenne rá, mert ő hozza a szabadságot, levegőt, jövőt. Találkoztam vele, s fáradt, vörös szemem állta a tekintetét. Mi vagy te, ki vagy te? – kérdeztem tőle. Ember? Gép? Gondolat? Álom? Nem felelt, csak felkacagott és elvágtatott. Nagyon hasonlított ahhoz az ős Kajánhoz, akivel valaha Ady Endre találkozott remegő hajnalon. A feszület felmutatása már nem biztos, hogy elég. Kikezdi, belemar, felszívná azt is ez a pokolra való Nyűg. Erősen fogjuk, tartsuk, kapaszkodjunk a hitünkbe. S ha az a mikroszkópra tapadó szem látja erőfeszítéseinket, akaratunkat, nyert ügyünk lesz. Különben a kör tényleg bezárul. Már nem hadseregek, nem hadüzenetek, hanem percnyi sikerek és kudarcok alakítják sorsunkat. Éltetők s rombolók ezek is. Bennünk még van erő, de nagyon nehéz a harc. Egyedül nem is sikerülhet. Talán még összefogva sem.

Ez az esztendő napnál világosabban mutatta meg, hogy az életre, szeretetre vágyó, szépet érző emberek itt, Európában és a világon is csak együtt akadályozhatják meg a kaján Nyűgöt, hogy kisajtolja belőlünk az utolsó erőnket, életkedvünket is. És aztán elfújja a lángot, felszívja a fényt. Sok volt a kudarc, és volt sok siker is. Rajtunk múlik, hogy a jövő esztendőben mire leszünk képesek, s hogyan élhetjük át minden nap a ragyogást, a fényt. Tegyünk hitet az idő próbáját kiállt értékek mellett, s az Isten elküldi a fényt minden hajnalon, és megleli örömét tekintetünk tükrében. A kaján Nyűg pedig végre dühösen, dúlva-fúlva másfelé tér. Talán éppen vissza a pokolba, ahonnan érkezett.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Könnyes levél

ĀFricska. Olyan nyílt levelet rittyentett Frans Timmermans a The Guardianben, hogy attól „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

A felzárkózás évtizede

ĀAz évszázados magyar álom megvalósítása történelmi léptékben csupán karnyújtásnyira van. „Vásznunk dagad, hajónk előre megy” – ha tartjuk a jó irányt. Néhány nap múlva belépünk a felzárkózás évtizedébe