Kézcsók és hazataláló lábak

Enyhe december volt akkor is. A páncélos toronygéppuskája a temesvári opera előtt, mellette zászló. Opris ezredes, városparancsok, amint ijedt-ravasz képpel tárgyal velünk (is). Lövések, nagyon távolról. A nagylaki pópa felesége, amint – döbbenet – kezet akar csókolni nekem is, a feleségemnek is. Integető emberek az út mentén. Csomagszállító konvojok végtelen sora. Jámbor kiskatona sisakban, ormótlan köpenyben, földöntúli mosollyal gyújt rá az ajándék Marlboróra.

A réges-régi képek éles kontúrjai, mindinkább egymásra csúszva. Korábbiak és későbbiek. Raffay Ernő Erdély 1918–19-ben című, 1987 nyarán megjelent könyve, meg mindaz, ami utána történt, sok-sok bemutatóval, közös beszélgetéssel, Lakitelekkel, Jurta Színházzal, MDF-fel. És az illetékes helyről érkező jóindulatú figyelmeztetéssel: nem ajánlják, hogy „Raffay barátjával” ezután Romániába menjek... És a Délvidékről, a bácskai Zentáról Vicei Karcsi van most velünk itt, Temesváron, aki négy év titói börtönnel a háta mögött talán sok mindent jobban ért, mint mi.

Van, amit érteni vélünk – és van mindaz, amit nem tudunk. Nem tudjuk, hogy ezekben a napokban például a bákói tüzérlaktanyában váratlanul megszólal a körletben a hangszóró, és – György Attila pályatársam beszámolója szerint – „azt mondta: Codul de lupta Stefan cel Mare. Azaz, Nagy István harci ria­dó. Ez azt jelentette elvileg – mint később kiderült, gyakorlatilag is – hogy ez nem gyakorlat, ez éles harci helyzet (…) egyszer kivágódott a háló ajtója, hamuszürke arccal megjelent hadnagyunk, egy tejfölösszájú újonc, mögötte két altiszt, és hirtelen kiosztottak fejenként hatvan éles töltényt (ez két tár a Kalasnyikovnak). Azonnal kijózanodtunk. Aztán a tiszt közölte, most háború van. A magyar csapatok bevonultak Temesvárra. Tényleg ezt mondta.”

Azt sem tudjuk, hogy kolozsvári barátomék tömbházában a román szomszéd lejött, és megkérte őket, hogy ha Kolozsvárt elfoglalják a magyarok, álljanak ki mellette, mert ő nem sovén, és magyarul is tud. Azután – már januárban – ugyanitt vidáman énekeljük, hogy fáradt lábam estére hazatalál – és barátom felesége aggódva figyelmeztet: halkabban, a szomszéd tud magyarul…

Nem tudjuk, mi volt az annyit emlegetett Máltán – és jóval előbb, Reykjavíkban –, s amennyire nem tudjuk, valójában miről és hogyan is alkudoz(hat)ott az idősebb George Bush és Mihail Gorbacsov, pláne nem tudhatjuk, hogy miről a KGB és a CIA, és hogy a Magyar Televízióban miért éjjel és nappal Aczél Endre és Vári Attila fő-fő szakértők vitték a prímet szegény Keleti György időnkénti miniszteri asszisztálása mellett. És persze nem tudunk arról sem, hogy alig három hónap múlva lesz Marosvásárhely, harminc év múlva az Úz völgye, és közben elröppen három évtized. Nem tudunk az RMDSZ-ről és az autonómianyűglődésről, a ki- és az elvándorlásról. És nem tudunk a Raffay Ernővel valamikor szilveszter-újév táján készült szegedi interjúról, amelyben – Ceaușescuék december 25-i kivégzése után alig pár nappal, az össznemzeti eufória csúcspontján – elmondja: nem túl optimista az erdélyi magyarság jövőjét illetően.

Igen: közben elröppen három évtized. És most eszünkbe jut az az enyhe december. Távoliak a kézcsókok és a segélycsomagok, a jámbor kiskatonák és az út szélén önfeledt örömmel integetők – csak a mindenáron hazatalálni akaró fáradt lábak a régiek. Ők maradtak.

Úgy, mint akkor, régen.