A béke ünnepe

A karácsony a szeretet és béke ünnepe, a lélek megnyugvásra, reményre vár, ám a jelek nem túlságosan biztatók. Sed non est pax, hiá­ba várjuk, még sincs béke, pedig nincs ember, aki, ha teheti, ne mindig a békét választaná a háborúval szemben.

A lelkünk mélyén mindnyájan tudjuk, mire vágyunk. Leginkább arra, hogy békességben, nyugalomban, biztonságban, szeretetben éljünk. Életünk során azonban éppen mi vagyunk azok, akik ádáz indulattal verjük szét azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tennék, hogy úgy éljünk, ahogyan szeretnénk. Ahogy a kis Pogo, az oposszum, Walt Kelly híres figurája mondja: találkoztunk az „ellenséggel”, és ők is mi voltunk.

Pedig azt is jól tudjuk, hogy a háború negatív végösszegű játszma, ahol végül mindenki veszít, mégsem tudunk kilépni ebből a gyilkos, öngerjesztő örvénylésből. A lelkünk mélyén azzal is tisztában vagyunk, hogy az erő és erőszak nem szinonimái, hanem antonimái, vagyis ellentétei egymásnak. Aki erőszakot alkalmaz, az valójában a gyengeségét ismeri be, a rettegését attól, hogy kiderül, nincs elképzelése arról, miként lehetne békés és szelíd módon elérni céljait.

A Global Peace Index azt jelzi, hogy egy országban milyenek a béke esélyei a háborúval szemben. A „háború” az index megalkotói szerint minden erőszak, illetve minden olyan szándékos vagy kényszerű „kiadás”, ami a háborút vagy a háborúra való készülődést jelenti. Az általános katonai kiadások, az állam belső biztonságát védő intézmények fenntartásának és működtetésének költségei, a gyilkosságok, sőt bármilyen különös, az öngyilkosság is, hisz ebben az esetben „csak” annyi történik, hogy az áldozat és az elkövető ugyanaz a személy.

De ide sorolja az index a „magánrendőrségek”, vagyis biztonsági őrök világa fenntartásának költségeit is, illetve minden olyan erőszakos cselekményt, amit nem feltétlenül fegyverrel követnek el. Mindez a világ összes megtermelt értéktömegének több mint tizenöt százalékát emészti fel, tehát csaknem tizenötezermilliárd dollárt tesz ki minden évben. Vagyis ekkora összeget fordít a világ az önmaga által már létrehozott gazdaságtömegének felszámolására.

Teszi ezt Homo sapiensként, vagyis értelmes emberként, ami fájdalmas módon mutat rá ennek az „értelemnek” a sötét mélységeire. Ez az összeg nagyjából Kína teljes egyévnyi nemzeti jövedelmével azonos, vagy annyi, mint Japán, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia együttes teljesítménye. Az összeg több mint hetven százalékát a katonai és belbiztonsági kiadások teszik ki, ami után a gyilkosságok, öngyilkosságok, majd a magánrendőrségek következnek a sorban.

Akárcsak az emberiség bármely más megnyilvánulása, az erőszak térbeli eloszlása is óriási eltéréseket mutat. Az erőszak legkisebb fajlagos jelenlétének helye ma két sziget, Izland és Új-Zéland, szép példájaként annak, hogy a világtól való „elszigetelődés” a jelek szerint javítja a békesség esélyeit. Aligha véletlen, hogy Japán is évszázadokig próbálta sziget mivoltát „elszigetelődésre” felhasználni, és nem rajta múlt, hogy ezt végül feladni kényszerült. Mindez egyúttal azt is megmutatja, milyen végzetes tett volt az egymástól alapvetően különböző kultúrák olyan felelőtlen összenyitása, aminek következményeit csak most kezdi igazán felismerni a világ. A nyugatias modernitás mögött álló globális hatalmi szuperstruktúra ezzel a tettével indította el a világot ma már létében fenyegető folyamatokat.

Ami a skála „másik végét” illeti, a három legrosszabb mutatója ma Szíriának, Afganisztánnak és Iraknak van, vagyis annak a három országnak, amelyek az emberi világ ma legveszélyesebb lemezektonikai térségében fekszenek. A Földközi-tenger és India közötti térség évezredek óta a nagy birodalmak konfliktusainak legforróbb pontja. Ezekben az országokban a háborúra, az ölésre fordított összegek aránya az éves nemzeti teljesítmény több mint felét emészti fel. Ráadásul a háború, ahogy a globális index készítői jelzik, három rétegben is pusztít. Az első réteg a közvetlen hatás, ami viszonylag könnyen áttekinthető, de van két ennél veszélyesebb réteg is. Az egyik a későbbi következmények világa, például a sebesültek, veteránok ellátása, végül azok a hatások, amelyek abból adódnak, hogy a háború elveszi az anyagi, fizikai, illetve lelki, szellemi erőforrásokat olyan tevékenységek, alkotások elől, amelyek meg nem születése szintén károkozásnak minősül, éppúgy, mint az elmaradt haszon.

Nemcsak arról van szó, hogy mindezek még évtizedekig terhelik a konfliktusban részt vevő társadalmakat, hanem olyan maradandó torzulásokat állandósíthatnak, amelyek a degeneráció visszafordíthatatlan lejtőjére lökik őket. Olyan patologikus mintázatok jöhetnek így létre, amelyek végleg korrigálhatatlannak bizonyulhatnak. Volna tehát mit végiggondolni a világnak, kérdés, hogy képes-e még erre. Ahogy a társadalomlélektan mondaná, van-e még reflexív viszonya önmagához, látja-e önmagát, egyáltalán tud-e, és/vagy akar-e még önmagára rátekinteni? Mi több, létezik-e még ez az önmaga? Aligha véletlen, hogy a világ minden, erőszakkal kapcsolatos történése mögött az elvesztett önazonosság, vagy ami ennél is súlyosabb, a hamis és pusztító mesterséges valóságok és hamis önazonosságok kaotikus örvénylését fedezheti fel, akinek van mersze belenézni az emberi létnek e fortyogó lávatavába.

Ha kicsit elmerengünk, rájövünk, tudás, bátorság, becsület kellene, de legfőképpen hit és bizalom, hogy megtaláljuk a kiutat ebből a szörnyű létcsapdából. Talán ilyenkor, karácsony táján jut idő és tér mindennek az átérzéséhez. Áldott karácsonyt mindenkinek!