Hit és elvakultság

Most, hogy közeledik Jézus megszületésének ünnepe, betévedt a tekintetem a gyermeki sorsok árnyékos zugaiba. Milyen rettenetes helyzetbe is kerülhetnek a gyermekek egy olyan világban, ahol az apjuk brutalitása kioltja kis életüket, ki tudja, miért? Milyen helyzetbe kerülhetnek, ha jön egy ámokfutó, és az iskolában találomra mészárlást rendez? Milyen élményeket szív magába a gyermek abban a világban, amelyben a hatalomért mindenre képes az ember, akár a gyermekek kárára is, sőt az életükre törve is. És milyen benyomások érik, ha felhasználják őket kisded játszmáikban a mai zsiványok.

De hát miért is lepődnénk meg ezen, ha akkor régen Heródes király hírül véve a Gyermek születését, a Messiás eljövetelét, azt határozta el, hogy megöleti Őt, s mivel ez a csodálatos Egyiptomba menekülés folytán nem sikerült, félelmében és haragjában „Betlehemben meg a környékén, minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig”. Félelem és harag.

A Nagy Francia Forradalom képmutatásban utolérhetetlen tömegmészárlásai nem kímélték a családokat és a nőket sem. Nem kerülte el a sorsát az egykori királyné, Mária Terézia magyar királynő lánya, Marie Antoinette sem. A férjet, XVI. Lajost már korábban lefejezték. S hogy csak legenda-e, vagy valóság, hogy maga Lajos javasolta az eszköz véglegesítésekor, hogy a guillotine pengéje ne félkör alakú legyen, hanem átlósan helyezkedjen, az egyáltalán nem fontos.

A királyt s vele fél évtized alatt sokezer embert már ezzel a tökéletesített eszközzel végezték ki. Kifejező szavunk van az emelvényekre, ahol a „humánus” gyilkoló gép állt: vérpad. De a kivégzetteknek, az asszonyoknak és férfiaknak – így a királyi családnak is – voltak gyermekeik. Lajos és Marie Antoinette fiúgyermeke így rögtön trónörökös lett, csakhogy közben Franciaország meg köztársaság. A kisfiút – hétéves lehetett akkor – „odaadták” egy Simon nevű cipészmesternek, „tanulónak”.

Ez a Simon nagy forradalmár, „erényes ember” lehetett, Robes­pierre híve, a kisfiúnak tehát kevés esélye maradt a túlélésre. „Úgy bánok vele mint a többi tanonccal rendesen bánni szoktam” – mondogatta Simon, de nem sokáig tehette, mert Robespierre-el együtt lenyakazta a „nemzeti borotva” alig egy év múlva. A kisfiút hát börtönbe zárták, és tízévesen ott meg is halt, annak rendje és módja szerint, „természetes halállal”.

Mennyi ilyen „természetes halál” lesz majd később börtönökben, internáló táborokban, koncentrációs lágerekben, a Gulag szigetcsoportban… S mennyi ilyen „odaadás”! Hány gyermek vesztette el szüleitmindenféle aljas hatalmi harcokban, zűrzavarokban, s került a Simon cipészekhez, állami intézetekbe, janicsárnak, vagy ki tudja hová. A gyermek ellen kezet emelők nem nyugodhatnak békében. A friss lelkek számonkérő éneke rettenetes, mert ők még nem ismerik a megbocsátás megalkuvó erényét.

A guillotine-el érvelők reinkarnációi a huszadik században újra felbukkantak Európában. Előbbiek az „erény” nevében gyilkoltak halomra embereket, utóbbiak is valami „felsőbbrendű” ideológiát kerestek. És megtalálták a kommunizmus lázálmát, álcázásul hatalmi törekvéseiknek. Oroszországban minden másképpen volt és mégis mennyire hasonlóan! A gyermek itt sem számíthatott védelemre. A hatalmat megragadó bolsevikok brutalitása legfeljebb a léptékek változását mutatja. Az uralkodót és családját itt is bebörtönözték, majd lemészárolták. Együtt az egész családot, a szülőket, négy leánygyermeket és a cárevicset, a tizenhárom éves Alekszejt.

Itt már nem volt Simon cipész, Lenin és bandája a szentimentalizmusnak a csíráját is elfojtotta magában. Azon még elvitatkozgatnak ráérő emberek, hogy ki adott parancsot, ki hajtotta végre a vérengzést a „különleges rendeltetésű épületben”, amelyben a családot őrizték Jekatyerinburgban. Igazán azonban csak az a fontos, hogy találtattak emberek, akik parancsot adtak, és akik végrehajtottak, akik hidegvérrel gyilkoltak le gyermekeket.

Így volt ez egész Oroszországban, a nagy októberi szocialista forradalomban, polgárháborúban és terrorban. A szocializmus, a kommunizmus nagyobb dicsőségére, ahol a „legfőbb érték az ember”. De, hogy a lelkiismeret nemcsak az embereket nyomaszthatja, hanem a nemzeteket is, jól jellemzi, hogy azt a házat ott Jekatyerinburgban csak lerombolták valamikor a hetvenes években. Hogy a végrehajtót Borisz Jelcinnek hívták, az is mindegy.

Megteltek a temetők gyermektestekkel 1918-ban is, és nem csak a spanyolnátha miatt, 1945-ben a háború alatt, s más galádságok miatt is. És 1956-ban hány gyermek vált hirtelen felnőtté a szabadságharcban, kezében Molotov-koktéllal és a „népbíróság” előtt, tizenévesen, közelebb a tizenöthöz, mint a húszhoz. És a félelem hogyan bénította meg Nagy Ferenc magyar miniszterelnököt 1947-ben, amikor kommunisták érzékeltették vele Svájcban – ahol szabadságát töltötte –, hogy ha nem mond le, s választja az emigrációt, „esetleg” nem láthatja többé ötéves László fiát? Esetleg odaadják egy Simon cipésznek, vagy eltűnik egy árvaházban valahol a nagy Szovjetunióban. Mondjuk Jekatyerinburgban. Hát igen: a félelem. S persze suttogták, hogy a cári család kivégzésekor nem csak lettek, de magyarok is voltak arrafelé, nem is akárkik. Nagy Ferenc Lacikát választotta.

És az miféle félelem vagy fanatizmus, hogy Zöld Sándor kommunista magyar belügyminiszter, az éppen aktuális terrorlegényektől tartva kivégzi a családját? Felesége és annak édesanyja mellett hatéves kislányát és nyolcéves kisfiát? S aztán magát. Miféle páni félelem vagy miféle szorongás késztethet erre egy embert? Akinek a lelkén persze sokak halála száradt. Mi akar ez lenni? Pogány feloldozás? Elvakultság? A kommunizmus áldozata ez a két kisgyermek? Vagy az emberé, a „sárkányfog veteményé”, akinek az idegei szétmállottak a nagyravágyás aljas küzdelmeiben? Minden korok minden kis Heródeséi?

Más ez, mint 1945 májusában a berlini kancellária bunkerében? Amikor Goebbels és felesége hat gyermeküket mérgezte meg. A legidősebb is csak tizenhárom, a legfiatalabb öt éves volt. Hogyan lehetséges ez? Persze mindig van magyarázat. Az ideológia, a politika, a hatalom, fanatizmus, hideg számítás, félelem, rémképek elhatalmasodása, s milyen félve írom le: hit. Nem, nem hit ez: vakbuzgóság. Elvakultság. A természet erőszakos, de az ottani harcokban van ráció. Az ember az egyetlen teremtménye az Úrnak, amely képes a pusztítás oktalan, eszelős szélsőségéig hatolni. A hit lényegét, ami a szeretet, kifordítani. Szeretni biztosan tudnak más élőlények is a Földön, meghalni is kicsinyeikért, de hazudni csak mi tudunk, másoknak is, magunknak is. A gyermekek gyötrése, gyilkolása az ember legelvetemültebb képessége, legfőképp, ha a szabadságra, szeretetre hivatkozik.

Miért jutott ez most eszembe, mikor már csak hármat kell aludni és itt van Szenteste? A Gyermek és a gyermekek csodálatos ünnepe, a várakozás beteljesülése. Mert mai világunkban elviselhetetlen mértéket ölt a hazugság, s ami még veszélyesebb, a téves meggyőződés, ami agresszivitással párosulva felidézi az elmúlt korok fanatizmusát. Talán nyugtalan vagyok. Mindenfelé látom az elvakultságot. Mennyi minden elvakíthatja az embert! Az indulat, a meggyőződés is, a siker, az előítélet, gyűlölet, s persze az arany. Szenvedélyek, melyek közül még a szerelem is árthat, bánthat. Milyen kár! Összecsap naponta, míg ember lesz az ember, a józanság a túlzással, a mérsékletesség a mértéktelenséggel, s a feladatunk az, hogy értelmes mederben tartsuk e kettő küzdelmét.Az üres, tompa józanság nem visz előre, s a lehetetlent ostromló túlzás sokszor volt a fejlődés ösztönzője. Önmagában se nem erény se nem fogyaték egyik sem. De az értelmes meder kijelölése elengedhetetlen. Törvény, szokás, illem, ítélet, ízlés határozza meg, de legfőképpen a gyermek, vagyis az élet szentsége és sérthetetlensége.

Hármat alszom és meg is nyugszom, mert elér hozzám is végre az éjféli üzenet: „Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek.”