Fájdalom

Halász Péter író és színész – túl korán távozott közülünk – tudatosan irányított az egyik kereszteződés felé. (Róla tudni kell, hogy avantgárd színházával olyan kalamajkát okozott a rendőröknek, hogy a neve a New York Times első oldalára került. Színházának a színpada ugyanis egy utcára nyíló ablak része volt, ahonnan be lehetett látni a színpadra, ahogy be lehet látni egy szobába. A háttérben, a sötétben helyet foglaló közönség így aztán nemcsak magát a színpadi jelenetet láthatta, hanem az utcai járókelők reakcióit is. A dramaturgia szerint az egyik szereplő „megölte” a másikat, és „folyt a vér”. Az egyik járókelő azonnal értesítette a rendőrséget…)

No de, nem Péterről akarok írni, hanem arról, hogy a közeli kereszteződésben egy civil ember irányította a forgalmat. Péter elmondta, hogy a férfi tinédzser fiát ezen a helyen ütötte el egy autó, és a fiú belehalt sérüléseibe. Az apa nem tudta elviselni fia elvesztését, és elméje megháborodott. Minden délben, amikor a tragédia történt, kimegy a helyszínre, és egy órán át irányítja a forgalmat. A rendőrök is tisztában vannak a történtekkel, és nem gátolják az apa viselkedését, amely tulajdonképpen szinkronban van a közlekedési lámpák jelzéseivel.

Móra Ferenc Istenkeresés című novellájában az író édesanyja azt mondja az Istenre célozva: „Lehet, azt tesz velünk, amit akar, s az ember meg nem számoltathatja érte. De nem tudom, miért süllyesztette el a paksi búcsúsokat, akik még a kompon is a minden szentek létániáját imádkozták.” Így folyatta: „Tegnap este óta muzsikáltatják magukat a városi urak. Éntőlem tehetik, de most már tik mondjátok meg, hogy miért nem ezekbe üt az istennyila az istenfélő paksi búcsúsok helyett?” Az apa is mondhatta volna: miért az én ártatlan fiamat ragadtad el tőlem Istenem, a velünk élő gazemberek helyett?

Életünk vissza-visszajáró kérdése ez, amikor szeretteink, barátaink idő előtti halálával szembesülünk. A fájdalom többféle. Van az, amelyik erőssé tesz, és van az, amelyik ledönt, élőhalottá tesz. „Itt az ördög harcol az Istennel, és az ember szíve a csatatér” – állítja Dosztojevszkij. A fájdalom mindig bukás. Márai Sándor figyelmeztet bennünket, hogy a fájdalom könyörtelen és néma. Az ember hideg lesz és közömbös. Nyugodt és félelmesen magányos. A könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. De vannak dolgok az életben, amiken nem tud túljutni az ember. A fiát elvesztett apának megkövesedtek az érzései. Nem működnek az érzékszervei. A lelkierő már nem tud csodát tenni vele. Csak van, csak lélegzik, de már nem ember. Egyetlen fontos tennivalója van az életben: irányítani a forgalmat délidőben. Hogy mi van a nap többi óráján? Elképzelni sem tudjuk. A megháborodott elmék lépései kiszámíthatatlanok.

Néztem ezt az apát, aki a hideg New York-i télben egy kis kabátban gesztikulált a levegőben, és összeszorult a szívem. Léon Bloy 19–20. századi francia író szavait ismételgettem: „Vannak olyan zugok az ember szívében, amelyek még nem élnek – azért költözik beléjük a szenvedés, hogy életre keljenek.”

Vesztünk, vesztünk, de Hérakleitosz nagy becsületszava szerint az egész át fog fordulni az ellenkező irányba. Kevés az ilyen szép vigasztalás akkor, amikor a Megváltó születése napjára készülődünk.