Boros Imre

Vélemény és vita

Generációk kohéziója

Nemrég Botos Katalin írását olvastam arról, hogy a nyugdíjba vonuló édesanyák ellátmányánál azt is nyomatékkal figyelembe kellene venni, hogy életük során hány gyermeknek adtak életet és neveltek fel.

Javaslata szerint akár a munkába álló gyermekek befizetéseinek egy részét nyugdíj-kiegészítésként az édesanya számlájára lehetne utalni. Az elv nagyon méltányos, noha annak gyakorlatba ültetéséhez technikailag több megoldás is lehetséges. A megoldással nagyban növelhető lenne az egymást követő generációk közötti, az elmúlt két emberöltő alatt ugyancsak széttöredezett és nagyon is fogyatékos kohézió és szolidaritás.

Tapasztalatszerzésre ma is rendelkezésünkre áll a múltnak mélységes kútja. Ez értelemszerűen nem azt jelenti, hogy ugyanazt ugyanúgy lehet ma tenni, mint akár egy évszázaddal vagy éppen több száz évvel ezelőtt, de az akkoriban megnyilvánult generációs kohézió kétségkívül szolgálhat gondolkodási modellként, amit mai körülményeink között új tartalommal tölthetünk meg. Elég például arra gondolni, hogy akár kevesebb mint másfél száz évvel korábban nem létezett sem nyugdíj, sem betegbiztosítás. Dédanyám generációja – akivel én még elmélyült beszélgetéseket folytattam a múltról kora ifjúkoromban – ezekkel a szociális jótéteményekkel nem számolhatott, de nem is volt rájuk szükség. Akkoriban és azt megelőzően azonban társadalmi méretekben kitűnően működött a generációk közötti kohézió, az öregekről a családok gondoskodtak, a betegeket is ápolták stb. Mindez alapul szolgált a társadalom fizikai testének folyamatos újrateremtésére népességnövekedés formájában, azaz elegendő gyermek született és nőtt is fel, ma meg nem.

Érdemes néhány emblematikus történelmi tapasztalatot az okulás végett legalább vázlatosan áttekinteni. Elsőként a székely falusi modellt választanám. A modell alaptétele a négygyerekes család volt. A három elsőként születettet kiházasították vagy férjhez adták. A hozományt a házasulandók szülei, rokonai, keresztszülők, rokonok és falubeliek adták össze, hamarosan a szerény kis beköltözhető porta is elkészült a szükséges induló állatállománnyal és háztartási eszközökkel. A negyedik gyermeknek a szülői házban maradás volt a rendeltetése, abból a megfontolásból, hogy a lehető leghosszabb ideig tudja majd gondozni elaggott szüleit. Ezért a szülői házat a legkisebb gyerek örökölte. A faluközösség arról is gondoskodott, hogy az új családok termőföldhöz jussanak. Időnként nyílhúzással osztották újra a területeket, és ha kellett, ugart törtek fel.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy bevett magyar gyakorlat volt a magtalan családoknál a rokoni körből történő örökbefogadás. Így járt el mostoha ükapám is, aki 1838-ban született, az állattartásra, főként a juhászatra adta a fejét, és a 19–20. század fordulójára csinos kis birtokot hozott össze. Semmiképpen nem szerette volna, hogy elhunyta után élete munkája semmivé váljon, inkább szolgálja később is a család üdvét. Gyermekük nem lévén a felesége egyik sokgyermekes báty­jának egyik fiát fogadták örökbe, a dédapámat. Neki így lehetősége nyílt a családalapításra, és két gyermeket fel is nevelt, az egyik a nagyapám volt. Amikor a birtok végül is kettéoszlott, majd húsz év múlva jött a megváltó kommunizmus, nagyapám és bátyja kulákokká minősültek. Az idősebbet el is vitték a hat gyerekével Dunapentelére egy szép hajnalon teherautóval három évre, Sztálinvárost építeni. Neki az volt a bűne, hogy gépekhez jól értő ember lévén ő vette használatba az örökölt mezőgazdasági gépeket (vetőgépek, cséplőgép, gőzkazán stb.). A tanácselnök ugyan tagadta, hogy a faluban kulákok is lennének, de az ávósok határozottan tudták, hogy Bódi bácsi kulák (kizsákmányoló), mert vannak gépei. Ha jól meggondolom, jómagam és nagy számú, ma is élő unokatestvérem az ükapa előrelátó döntésének köszönhetjük, hogy megszülethettünk.

Nem millió dolláros a kérdés, hogy miként működött a szolidaritás és a kohézió ezekben a rég elfeledett időkben. A családok (általában többgenerációs nagycsaládok) vagyoni és jövedelmi közösségben éltek, a „piaccal” csak marginálisan érintkeztek, nagy volt az önellátás foka. Ha ezt az elvet elfogadjuk, nem nehéz megfejteni, hogy később mi okozta a szolidaritás és a kohézió lazulását. Igen: éppen a széles értelemben vett piac térhódítása. A piacé, ahol szinte minden áruvá lett, az ember által elvégzett munka és az azt szolgáltató ember munkaereje is. Kitéve a kereslet-kínálat ingadozásának, annak káros hatásait is beleértve, ha éppen szükség sem volt rá, és nem lehetett áruba bocsátani. Akik a munkaerő áruba bocsátására kényszerültek, azok egyben kényszerűen vevőként is megjelentek a javak és szolgáltatások piacán. A korábbi marginális piaci kitettség hirtelen átváltott nagyfokú piaci függésre, aminek körülményei között vajmi nehéz a távlatos tervezés, kiváltképpen az évtizedekre szóló családi elkötelezettségek, mint a gyermekvállalás.

A piac tele van buktatókkal és csábításokkal. Az immár a családi kohézió és szolidaritás szorító kötelékeitől megszabadult munkavállaló maga dönt, hogy bérét mire fordítja. Ha kicsi helyett kocsi kell, vagy még el kell utazni párszor a földgolyó legtávolabbi pontjaira méregdrágán, hát legyen, ha még élni és élvezni akarom az életet harminc-harmincöt fölött is, az sem baj. Gyermekek meg nem születnek, legfeljebb egy, az is megkésve. Sajnos az állam egy helyben maradt, és hosszú évtizedekig nem gondoskodott arról, hogy sajátos eszközeivel valahogy helyrebillentse a családi kohéziót és szolidaritást, pedig módja már régóta lett volna, ha nem tör ránk további két évtizedre a balliberális eszme és gyakorlat, amely szerint az államnak a gazdaság és társadalom működésébe nem lehet beleszólása, megy az magától (tönkre!).

Visszatérve a Botos Katalin által megfogalmazott gondolatra, akik ma dolgoznak, adót fizetnek, befizetik a társadalmi járulékokat, azoknak az édesanyja vagy már nyugdíjban van, vagy hamarosan nyugdíjba megy. Ha nem szülték volna meg annak idején a gyermekeiket, itt sem (talán sehol sem) tartanánk. Akik három, négy vagy több gyermeket szültek, tagadhatatlan hátrányokat szenvedtek a munkaerőpiacon. Alacsonyabb beosztást tudtak vállalni kevesebb fizetésért, kevesebb évük gyűlt össze a nyugdíjba menetelig. Durva diszkrimináció nem kárpótolni őket ezért a nyugdíjba vonuláskor, hiszen az ő dolgozó gyermekeik ma a társadalom tartóoszlopai.

Végül birkózzunk csak meg az örök „egyenlő elbánás” nevű, itt is felbukkanó balliberális hamis ármánykodással (a gyermekes anyák többletnyugdíja hátrányos azon nők számára, akiknek nem voltak gyermekeik). Erre az a méltó válasz, hogy a többletjövedelemből, amit a „szabadságuk” jegyében a pályafutásuk során élveztek, részint jobban megfizetett munkájuk és nem kis részben annak okán, hogy nem neveltek gyermekeket, igazán tellett volna egy kis öregkori, öngondoskodás típusú megtakarításra.

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

A Hortus Dei Könyve

Ā„Hortus Dei – A szobanövény is ember”. Ez a cím hívogat a Debreceni Református Hittudományi Egyetem adventi ünnepsége részeként nyílt képzőművészeti kiállításra

Kacsoh Dániel

Kacsoh Dániel

Blöffkoalíció

ĀEgész Európa lélegezhetett fel hétfőn, amikor közhírré tétetett: Jávor Benedek volt párbeszédes EP-képviselő lesz Budapest brüsszeli képviseletének vezetője.