A Hortus Dei Könyve

A Hortus Dei Isten kertje, tehát az Édenkert: nemcsak a növény-, de az egész teremtett világ a genezisbeli névadástól, a reneszánsz panteizmuson keresztül, a 21. századi „zöld Bibliáig”. Az eredeti birtokviszony kifejezésétől (az ember Istené, minden mást saját boldogulására és Isten dicsőségére használ), a minden létezőt átható szakrális jelenléten keresztül a környezetvédelemig, aminek szükségképp a lelki környezet védelmétől kell elindulnia.

Isten kertjében ott volt az összes növény és állat mellett az első emberpár. A kiűzetés után arra kényszerült, hogy otthont építsen magának (házat) és az Istennek (templomot, egyházat). Az Isten által teremtett növény bekerült az ember által berendezett szobába: édenkertmásként. Ahogy a fa is jelképezi az embert (sorsát, környezetét, tudatalatti önképét), a növényszeretet, a szobanövények kiválasztása, szintén jelöli tulajdonságainkat.

A debreceni Lente István szobanövényekkel reprezentálja az embert, meglepő tereket nyit az értelmezés előtt. Ide hívható Lukács László Örömhír-vezércikke a Vigilia két évvel ezelőtti számából, ahol arról olvasunk, hogy az ember az Énekek Énekéből ismert kifejezés szerint mintegy „lepecsételt forrásként” kapja otthonául az Édenkertet. Ám a Teremtő nemcsak múló földi élettel ajándékoz meg, hanem meghív örök szeretetközösségébe. Nem kérdeztek, hogy akarunk-e lenni, de a meghívásra szabadon válaszolhatunk. Lukács megjegyzi, hogy öngyilkos módon el is utasítható, s itt kezdődik a teremtés drámája, amit a Megváltó katartikus módon megold kereszthalálával. Mert Isten „hűséges szerelmes”: nem nyugszik bele az elutasításba.

A középkori Biblia Pauperum, a szegények képes Bibliája párhuzamosan mutatott be egy ó- és egy újszövetségi jelenetet: az Édenből való kiűzetés alatt az angyali üdvözletet ábrázolták. Gábriel arkangyal megjelenik Máriánál, Ézsaiáspróféciája szerint bejelenti, hogy Fiútfog szülni. Mária zárt térben áll, egy belső udvarban, a hortus conclususban. „Fons signatus”: lepecsételt forrás, az Éden, melyből kiszakíttattunk. Semmi nem bizonyítja, hogy zárva volna előttünk Isten kertje. Hiába vagyunk szobanövények természetes élettér híján, és hiába vagyunk elszeparálva mesterséges környezetben, sokszor magányosan, gondozatlanul, a választás lehetősége megmarad. Magányosak maradjunk-e, vagy közösséget keressünk? Ha a közösség mellett döntünk, akkor milyen legyen az?

A lekonyuló, Mária-szimbólumként értelmezhető liliom a vázában hogyan viselkedik, ha a locsolókannával találkozik? Lente István képén a locsolókanna egy újságszövegtest, benne a napi politikai hírekkel s egy kerékpárszerviz-hirdetéssel. Mikormegtapasztaljuk, hogy az eredeti környezetétől izolált növény s ember nem képes önmagát gondozni, e gondoskodásképtelenséget össze kell vetni saját korunk attitűdöket alakító tulajdonságaival. Egy másik képen ez áll: „A kultúra is virágba borul” – ironikus társadalmi lelet. A kultúra annak a bizonyos kertnek a művelése, de a virágba borulást mesterséges fény idézi elő. A liliom Pilinszky plakátmagányba ázó éjjeleire tekint, a fikusz új vetőmagért kiált és a karácsonyi kaktuszvirágok hervadoznak. Minden másképp van, az öröm helyett a szomorúság árad, amit melankólia helyett inkább tragikumnak nevezhetnénk.

Miért a tragikum? Mert az is kérdéses, hogy méltók vagyunk-e az Éden visszaszerzésére. A Hortus Dei (az Isten kertje, ahol a szobanövény is ember) olyan kert, ahol otthon érezhetjük magunkat, ha felelősséget vállalunk növényeinkért, akik mi vagyunk. Mert az autonómia és a szabad választás lehetősége mindig a felelősséggel jár együtt. Erre gondolok Isten kertjében, karácsony előtt…