Brit józanság

Ez olyan anglomán, legyintettek rám újdondász koromban a szerkesztőségben, tudván, hogy angol szakon végeztem, és már két ízben is jártam a szigetországban. A hetvenes évek második felében az ilyesmi nem feltétlenül csak irigyelt, de bizonyos fokig egyúttal lekicsinylő jelenségnek is számíthatott. Nem Nyugat-majmolónak, de a magyar rögvalóságtól elrugaszkodott szépléleknek, a távoli, idegen világ elefántcsonttornyába zárkózónak, abba merítkezettnek is vélhette a kádári időkben szocializálódott kollégák egy része a Huxley-t, Goldingot, netán Orwellt bújó huszonéves, éppen csak a csapatba került ifjoncot.

Anglia, az angol kultúra, a brit világ valóban a szívem csücske maradt, ebben Szerb Antal legalább annyit segített, mint Bálint György, később Cs. Szabó László vagy éppen boldogult beatzenész-múltam, ami nemcsak slágerszövegeket és akkordokat, de mondjuk a londoni Waterloo pályaudvar, az Abbey Road vagy a liverpooli Penny Lane hamisítatlan brit univerzumát is „hozta”, hangulatokkal és dallamokkal, életérzéssel és egyre erősödő vonzalmakkal.

Az angol ember alig huszonnégy éves fejjel került elém, fura, addig csak könyvekből ismert egyetemi professzorfigurákkal és több mint vagány kocsmatöltelékekkel, Susie nevezetű – igaz, walesi – hölgyeményekkel és nagydarab, jópofa vendéglátó asszonyságokkal találkoztam. És az angol embert megismerve rá kellett jönnöm: egy különösen értékes – talán csak egyedül az indiánokhoz hasonlítható minőségű – emberfajtát kell becsülni az angol karakterben. A brit józanság, amelynek most, a beláthatatlan perspektívákat megnyitó választáskor sokadik – és sokadszorra nagyszerű – példájával találkozhattunk: az angol lélek, az angol nemzeti karakter mélyén rejtőzik. És Istennek hála, most éppúgy megvan, mint a második világháború kezdetén, mikor – ahogyan a londoni egyetem öreg professzora mesélte – varázslatosan és lelkesítően egységes volt a nemzet az angliai csata (Battle of Britain) idején, amikor 1940-ben a német légierő próbálta térdre kényszeríteni Angliát. „Akkor mutattuk meg a világnak, milyen erőfeszítésre vagyunk képesek, ha sarokba szorítanak” – mondta a professzor. Én meg, ma már tudom, alighanem akkor szerettem bele visszavonhatatlanul a brit univerzumba. És bár a második világháborús mítosz, ha némileg megkopottan is, de él – mi is a „Battle of Britain House”-ban laktunk, 1975-ben! – a globalizmus nagy támadása bizton vetélkedhet a Luftwaffe hatékonyságával (ha éppen nem múlja felül).

A sziklaszerű angol biztonságtudat pedig, úgy tűnt, legalábbis megingott, és ennek megvoltak már a korai előjelei is. Ha nincs Margaret Thatcher és az 1982-es, a kommunisták által még a szokásosnál is szemforgatóbb módon támadott falklandi diadal az argentinok fölött: Anglia ma alighanem ahhoz a Németországhoz hasonlítana, ahol a nemzeti önbecsülés és az elemi nemzeti azonosságtudat fölött a politikai korrektség mindenhatósága terpeszkedik, sandán és álságosan. Ám a brit géniusz, akárcsak a magyar, működik: mindig meghozza azt, aki kell. Ha nincs Thatcher, van Boris Johnson.

A Brexit és a körülötte morajló, a most történtekkel lezáruló eseménysorozat végérvényessé és nagyon megnyugtatóvá tette az örök nagy nemzeti értékek – így a brit józanság – jótékony jelenlétét és hatékonyságát. Azokban az 1940-es napokban-hetekben mindenfelé egy mondatot lehetett olvasni plakátokon: Keep calm and carry on – Maradj nyugodt, és folytasd! Mármint a munkádat, a mindennapi ténykedésedet. Az életedet. Ez a nyerő, ahogy a külvárosban mondanák. (Jókai azt írná: ez eléri az aiszkhüloszi fenséget. Van benne valami.) És még egy nemzeti jelmondat, ami annyi, de annyi mindent elárul és éppúgy magyarázza a történteket, mint az előzőek: Keep your eyes open and control yourself – Tartsd nyitva a szemed, és uralkodj magadon! Az önuralom és a világra irányuló éber figyelem pedig nemcsak a fizikai kényelmetlenségek példás, csakis az indiánokhoz hasonlítható elviselését jelenti. Az észak-amerikai indiánoknál, komoly tudósok megírták, a mai hiedelemmel ellentétben a fájdalom vagy a hideg elviselése nem a férfiúi kiválóság mércéje volt; ez a férfiasság elemi kívánalmának, szükséges minimumának számított, enélkül nemigen vettek emberszámba valakit.

Az önuralom, a nagy fokú önfegyelem és az igazi, garantált jellemszilárdság általában teszi az indián eszményhez nagyon is hasonlóvá az angolokat – meglehet, a jóformán kiirtott, nagyszerű rézbőrűek után ők következhetnek, akik József Attilával tudják: „Légy fegyelmezett! A nyár ellobbant már.” Tartsd nyitva a szemed, és uralkodj magadon. Mert azok után, amit láttál, másként valószínűleg nem nagyon bírhatod ki. Mert a nyár, nagyon úgy tűnik, tényleg ellobbant már. És mindig hűvös, sőt hideg van. Berzsenyivel vagy anélkül, amott a közelítő tél. Amit bírni kell.

Jack Kerouac, az Úton írója, úgy fogalmaz a Desolation Angelsben: „London férfi, akit sosem aláztak meg: egy férfi, aki csak szívja a pipáját, issza a söreit vagy a feleseit, és közben a doromboló macskák fejét simogatja.” A mi Szerb Antalunk viszont azt írta meg, ami alighanem a legeslegfontosabb: „Angliában ritkán süt a nap, de ha süt, az olyan gyönyörűség, mintha először ragyogna, egy vadonatúj világ fölött.”

Ragyogjon is, egy vadonatúj világ fölött.