László Tamás

Vélemény és vita

Szentpétervári anziksz

A vasárnap oroszul voszkreszenyje, azaz feltámadás, ezt a kommunisták sem szüntették meg

Külföldet járva ott él bennünk a kíváncsiság: hogy élnek mások, milyen az ottani „néplélek”, másrészt mindig kézenfekvő a saját magunkkal, a hazánkkal való összehasonlítás is. Először 1980 körül töltöttem néhány napot Leningrádban, és már akkor találkoztam egy ellenzékiként számon tartott orosz grafikusművésszel, aki szeretett városát Pityernek hívta az alapító cár után. A toronyszállodánk ablaka majdnem kiesett, finn turisták lerészegedni jártak ide az akkor éppen érvényes szesztilalom ellenére. A város barokk és klasszicista szépségét belepte a szürkeség, elhanyagoltság. A Fontanka gyönyörűséges hídjait is átlengte valami reménytelenség. A minden transzcendenstől megfosztott Szent Izsák-székesegyházban Foucault-inga lógott le a központi kupolából, érzékeltetve, hogy a Föld forog. Csak itt látszott megállni az idő.

Most egy hetet töltöttem, immár Szentpéterváron. A város körüli agglomerációt ma is leningrádinak hívják, és áll még egy hatalmas Lenin-szobor a Sztálin (aki nem szerette a régi fővárost, a blokád idején hagyta több százezer leningrádi éhhalálát) által megálmodott új szocreál városrész fő épülete előtt a Moszkvai sugárúton. Viszont hatalmas változásokat lehetett már egy hét alatt érzékelni, ugyanakkor nemcsak a múlttal, hanem Budapesttel is össze tudtuk hasonlítani a várost.

A világhírű Ermitázsban csak az orosz anyagot, a pazar cári termeket néztük végig. Az egyik folyosón egy tanárnő leült a nebulói­val a földre, úgy magyarázott nekik, a gyerekek őszintén figyeltek rá, szinte itták az orosz kultúrát, művészetet, történelmet. Az egyik teremben egy egész alakos Lenin-kép (a hátterében a Péter-Pál erőddel), a másik oldalon – ugyanabban a keretben – II. Miklós cár, gyönyörűen felújított képen látható. Lenint tehát nem könnyű kitenni az orosz panteonból. De az általa meggyilkoltatott, a Péter–Pál-székesegyházban egész családjával újratemetett, a pravoszláv egyház által immár szentként tisztelt II. Miklós a helyére került. Hasonló pályát befutott, azonos rangú, boldogként tisztelt kortársa, Habsburg Károly király és császár az újpalotai katolikus templomban az oltárképen látható. A Péter-Pál erődben lévő várostörténeti múzeumban az utolsó terem 1917-ről szól – egy maketten egy nemesi palotát éppen elfoglalnak a felkelők, vele szemben a falon egy vadonatúj képen II. Miklós cár családja körében látható. A palota elfoglalása így már inkább kifosztásnak minősül.

A Néprajzi Múzeumban is rengeteg gyerekkel, egész osztályokkal találkoztam. A tanítók, a múzeum munkatársai fantasztikus felkészültséggel ismertették az orosz – és más északi és déli népek –néprajzát. Megható volt látni, ahogy a gyermekek szívták magukba a néphagyomány tárgyait, életmódját, ünnepeit és hétköznapjait. A múzeum olyan időszaki kiállításoknak ad helyet, amelyeken virtuálisan a hajdani Szovjetunióhoz tartozó népek kultúráját mutatják be. Ottjártunkkor éppen a kazahok, az északi népek és a nagyrészt Japánban, de Kamcsatkán és Szahalinban is élő ajnu néptörzs életét mutatták be egy időszakos kiállításban. A múzeumnak ugyanúgy mintegy ötszázezer műtárgya van, mint a mi épülő Néprajzi Múzeumunknak, ami hihetetlen lehetőség lesz a magyarság néprajzi kincseinek bemutatására, elsőrendű helyszíne gyermekeink számára a hazaszeretet és a magyar néplélek tanulására.

Az Orosz Múzeumban éppen Ilja Repin születésének 175. évfordulóját is ünneplik. Világhírű történelmi festményei és portréi mellett egy egész termet töltött meg az orosz állami duma megalakulásának századik évfordulója alkalmából készített hatalmas képe (amelyen mintegy száz portrét festett meg konkrét személyekről). A képen II. Miklós cár csaknem egyenrangú a többi szereplővel, sokkal demokratikusabb a jelenet, mint amit a múzeum eldugottabb (szinte zsákutcának tűnő) termében lévő Éljen Sztálin! és a XXV. kongresszus című monumentális festményeken láthatunk.

A Néprajzi és az Orosz Múzeum még inkább aláhúzta azt, hogy mennyire fontos a mi Néprajzi Múzeumunk és az új Magyar Nemzeti Galéria megépítése és berendezése a Liget Budapest projekt keretében. Óriási lehetőséget – az egészséges nemzeti öntudat magtapasztalását, továbbadását – szalasztjuk el, ha meghiúsul.

Nagyon tanulságos a Szent Izsák-székesegyház teljes restaurálása és újra szakrális térként való birtokba vétele. Ez is az elmúlt évek egyik hatalmas eseménye volt, amin tízezrek vettek részt az ország vezetőinek jelenlétében. Sokan mondják, hogy az orosz ortodox egyház túlságosan összefonódik a jelenlegi hatalommal, én mindenesetre a templomokban imádkozó édesanyákat és gyermekeiket láttam, azt, hogy nagyon sokan csak egy-egy ikon előtti fohászra futnak be a korábban raktárnak használt, mára felújított templomokba. A vasárnap oroszul voszkreszenyje, azaz feltámadás – egyedüliként a keresztény világban –, amit a kommunizmus sem mert megszüntetni. Nem véletlen, hogy együtt tudunk működni az oroszokkal az üldözött keresztények megsegítésében, ennek az orosz nép vallásossága az aranyfedezete.

Szentpétervár 2003-ban ünnepelte alapításának háromszázadik évfordulóját. Kubinszky Mihály építész írja a városról: „Háromszáz év hosszú idő, de egy európai város életében viszonylag kevés. Szentpétervár ezért fiatal város. Mégis az európai és az orosz történelem sok nagy eseményének volt tanúja, jó néhánynak helyszíne is. (…) Szentpétervár, akár főváros, akár nem, akár Pétervárnak nevezik, akár Leningrádnak hívták, alapjában és velejében orosz. Szépségével és misztifikációjával, művészetével és északiasságával, méreteivel és nyugalmával, vallásosságával és vészjóslatával. Kiált felénk, hogy Európához alapították 300 éve, és ide akar tartozni.”

Persze kísért még a szovjet múlt, a gulag (most kapunk meg sok százezernyi adatot a magyar foglyokról az orosz levéltárakból), a politikai megtorlások… De: Anna Ahmatovának múzeuma van, sokan látogatják, a politikai foglyoknak is van emlékművük, Ahmatova-idézettel: „Mindenkit név szerint akartam megnevezni…”, a hatalmas kő a Trockij híd közelében a sok érintéstől elszíneződött… Megható volt állnom előtte, a magyarokért érintettem meg a követ.

Nemcsak a világörökségként számon tartott belvárost néztem meg, de a külvárosokat, a hatalmas lakótelepeket is, amelyeknek a megújításával még nem kezdtek semmit az oroszok, holott tőlük vettük át (ők pedig a franciáktól) a panelt, a házgyárakat. Kimetróztam a 2018-as foci-vb-re épült Kresztovszkij stadionhoz. A félsziget végében, festői helyen épült, de nehezen megközelíthető stadion (az Európa-liga-győztes Zenit itt játssza meccseit) összehasonlítása az éppen ugyanekkora férőhellyel bíró, minap átadott Puskás Arénával kézenfekvő. Minden szempontból (még az árat tekintve is, hiszen a Puskás feleannyiba került, mint a szentpétervári) kiálljuk a próbát. A Puskást én építészként is szebbnek, jobban megközelíthetőnek, áttekinthetőbbnek látom. Világosan érzékelhető viszont a 2018-as foci-vb hozadéka: az ország, benne Szentpétervár büszkébb, nyitottabb, felszabadultabb, kezdeményezőbb és áldozatkészebb lett. Ezt az élményt ne hagyjuk elvenni tőlünk a kisstílű – merjünk kicsik lenni! jelszavú – politikától! Itt természetesen az atlétikai vb-re (és az elgáncsolt olimpiára) gondolok!

A rohamosan megújuló, szépülő város egyre inkább meg akar felelni az új időknek, de hordozza még a falakban, a belső udvarokban a tovább élő kommunizmust is. Ebben az egy hétben azt láthattam, hogy egy nagy nemzet gyorsuló ütemben szerzi vissza kultúráját, lelkét, mindennapi életét és ünnepeit. Itt az ideje újból Puskint, Lermontovot, Gogolt, Csehovot, Tolsztojt, Anna Ahmatovát és a többieket olvasni, az idén 180, illetve 175 éve született Muszorgszkijt és Rimszkij-Korszakovot (aki még a cárnak is vissza mert szólni) hallgatni, és talán már minden kötelezés nélkül, szabadon lehet oroszul is tanulni. Levetve a történelmi ballasztokat, általa csak nyerhetünk mi, magyarok, nem egyenlő méretű, de immár egyenrangú nemzetként.

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Kielevenedni a világra

ĀÉrdekes levelet kaptam a minap, amely bizonyos digitális képzés elvégzéséről szólt, de kötelezően csak ötvenöt éven aluliaknak.

Kő András

Kő András

Egy levél

ĀA magyar irodalomtörténet egyik legkedveltebb, legismertebb szerelmes verse Radnóti Miklós Két karodban című költeménye, amelynek ismeretlen autográf változatát a napokban árverezte el a Központi Antikvárium

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom