Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Kielevenedni a világra

Érdekes levelet kaptam a minap, amely bizonyos digitális képzés elvégzéséről szólt, de kötelezően csak ötvenöt éven aluliaknak.

Nem is tudom megkönnyebbültem-e – három hónap múlva hatvan leszek már – vagy elkenődtem kissé. Talán megkönnyebbültem, mert az egyetemi oktatásban – éppen a technika elképesztő fejlődése miatt –, mára a legfontosabbnak a személyes kapcsolatot, a tanári egyéniség hatását, a küldetés megértetését, az igényesség, a nívó belső szükségletének kialakítását tartom. S ez által a nemzet sorsának magasra tételét. Azért felrémlett bennem, milyen kár, hogy vén vagyok, s a szívem, az százezer éves is lehet. De persze most is egy gép előtt ülök, s majd az írásomat egy pillanat alatt elküldöm a szerkesztőségbe, s a szerkesztőség egy másik pillanat alatt elküldi az országba, a világba!

S milyen örömteli érzés, amikor a Magyar Hírlap gondosan kivágott lapjait, vagy könyveimet hozzák el a kedves Olvasók arra a néhány alkalomra, amikor előadásokon, könyvhéten találkozhatunk. Más ez, mint a képernyő, ha a papír már fáradt is, ha hiábavalónak is tűnik a gyűjtögetés. Van a nyomtatott sajtónak, könyvnek valami személyes és szenvedélyes, romlás nélküli kincses sugárzása. Mintha az író és az olvasó körül elcsendesedne a világ, csak ők ketten lennének egy kellemes télikertben, kis asztalkán forró ital, körülöttük a virágillat, s a gondolatok furcsa cseppjei a levelek hegyén. A könyv, az újság már az olvasó ölében, meredten nézi a vízcseppet: mikor szakad el a növénytől, mikor indul útjára a gondolat. A gondolat, ami maga az élet. Olvasni magányosan jó, írni másként nem is lehet, s valami csoda folytán az olvasó, és az író mégsem érzi magát magányosnak. Ők ketten biztosan együtt vannak már, s a szavak összeesküvése akár egy nemzetet is megbabonázhat. „Talpra magyar… Te tetted ezt, király…Mégis győztes, mégis új és magyar…Ki viszi át…Nincs remény! nincs remény…Adjon úgyis, ha nem kérem…” Ez a fajta összeesküvés lenne jó. Igen a tett, amely által a nemzet újra eggyé lehet legalább néhány pillanatra.

Szóval, a digitális képzés. Megkönnyebbültem? Nem, azt hiszem, mégis inkább elkedvetlenedtem. Nem számít rám már a világ, csodabogár lennék, mint a hetvenéves egyetemisták, nyolcvanéves rocke­rek és a tizenhat éves bölcsek. És tényleg, mindent a kezdettől el kellene magyarázni nekem, ami valószínűleg erősen megviselne. Ó, az egóm, amely kényesen összehúzódik már akkor is, ha valaki beszáll mellé a liftbe. Hol lát még itt helyet? Milyen okosok, akik ezt a levelet küldték: ötvenöt után már a repülni, röptetni tudás sem nagy dolog, rögeszmévé tapadnak a gondolatok, görbülnek az ujjak, ritkul a haj. Alighanem az egész modern életből nem értettem meg semmit. Hogyan is lehetne digitalizáció nélkül repülni? Valahol végzetesen lemaradtam. Csak a levegő reszketett mellettem, s nem a magasban szálltam, mint a madarak, csak itt álltam a porban.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar a digitális tudatlanság. De mennyire, hogy zavar! Ám leginkább a mindenféle technikai csodák zavarnak. Az érintő­képernyős automaták. A jó öreg kalauzokat, és jegyárusokat reklamálom. Ők nagyon hiányoznak. Mennyire utálom, hogy az automaták az én ujjamat nem érzékelik! Az ujjlenyomatom nem erről a bolygóról való. De akkor én sem? Kísértetiesek az ujjaim. Segítséget kell kérnem, mint az idős néninek, hogy a cekkerét feltegyék a HÉV-re. Aztán próbálkozom: nyomom, húzom, bűvölöm a gépet, hagyok egy milliméter távolságot, hátha átverem. Kosár, fizetés, számla? Hopp? Semmi. Eltűnt. Újra. Információ, reklám: HELP. A HÉV az elment. A néni kedvesen mosolyog és integet. Leforrázva állok egyedül a peronon.

Eszembe jut Párizs. A metrót imádtam. Ott is csak automatából lehetett jegyet venni, de nem érintőképernyős volt, hanem békebeli: gombok, tekerők, karok. Mint egy félkarú rabló. Érmét bedobni, megnyomni, húzni: itt a jegy. Főnyeremény. Előttem az amerikai csoport. Nyomogatták a képernyőt. Meglestem őket. Pont, mint én most itt Csillaghegyen. Nem sikerült nekik. HELP! Segítettem. Európa! Éljen Európa! El nem tudják képzelni milyen büszke voltam. S láttam is a félelemmel vegyes elismerést az arcokon. Talán tartottak tőle, hogy gőzmozdony húzza majd a metrót. Vajon hogyan bukik le a nap a dombok felett a Szajna partján? Vajon milyenek a jegyautomaták ma Párizsban? Szóval, zavar, hogy kimaradtam valamiből, s már nem is számítanak rám. Pedig nem vagyok maradi. És hogy itt ezen a képernyőn mi ez a sok jel? Most nézem. Iniciálé? Szövegdoboz? Élőfej, sőt élőláb? Egyszer kipróbálom. Elmentek mindent valahová és kipróbálom. Épp ezt kellett volna tenni legelőször. Késő már hercegem, késő.

Mennyire válik rabjává az ifjúság, a jövő embere a digitális világnak? Jut-e előbbre az emberiség e találmányok által? Vagy a kételyek miatt marad, s nő a nyugtalanság? Az emberiség talán a végzete felé rohan: digitális vonaljegye egy kis képernyőn a zsebében lapul, a vezető nélküli autó szabadon szalad. Szabadon, rendszerben, de valahol, valakik követik egy hatalmas képernyőn. A rossz szenvedélyek bolondjai. S a képernyőn át megérintik az embert, a testet. Határozott mozdulattal átvezénylik völgyből fennsíkra, vízről, sivatagba, hangzavarból csendbe, fényből árnyékba, életből halálba, szeretetből szeretetlenségbe. Egyik városból a másikba. Közöny. Nem hit, vers, nem tudás, nem érzelem, nem ösztön, nem értelem vezeti az embert, csak egy nyirkos érintés egy képernyőn. Istent játszani? Lábujjhegyen kiosonnék, talán lenne, aki sajnál, más kárörömmel figyelné szomorúságomat. De ember maradnék – ebből kimaradnék –, föld és ég fia.

S ha mégis elmennék szabad akaratomból arra a képzésre? Szorongatva kedvenc könyveimet. „Papíralap” – vonná fel szemöldökét az oktató. Talán még nem késő. Ne várjak, hagyjam az áhítatot, ihletet, a kellemes megingásokat. Ne legyen úgy, hogy csak azután lépek, ha kihirdetik, megrendelik, előfizetik, elvárják, megkövetelik. Csak úgy eltűnni, de jó lenne most egy kicsit, beleszédülni a ragyogó Nap reszkető fényeibe, csak azért, hogy az a taszító gép ne irányíthasson, ne parancsoljon és ne is kérjen. Meghalni is jobb lenne. Eltűnni Istenem, pontosan Szalkszentmártonra vagy Dunavecsére. S aztán visszatérni nagy gesztusokkal, magától értetődően, nagy egóval, használni az ellenszenves eszközöket, millió követőt szerezni, százezer lájkot, ezer barátot. Jaj. Hát Petőfi Sándor eltűnt egykoron! Vagy Szalkszentmártonban volt, vagy Dunavecsén, de az is lehet, hogy valahol máshol. Lázas volt, vagy jelenlététől lettek lázasak. Verset írt, regényt, biztosan levelet is. Olvasott, fordított. Udvarolt is talán, s ha volt mit, nagyokat evett, s tódított is biztosan. Aztán már úgy ment el, szelíd lágy csókkal a szemein, boldogan, hogy nem jött vissza többé, hiába ráncigálták, ráncigálnák ma is szutykos kezekkel, gyászos körmökkel.

Én is inkább ezért mennék el, ilyesmiért. Az érintőképernyők ellen hiába is lázadnék, de hogy ide-oda rángassanak? Belé vájják koszos körmeiket a húsomba. Inkább már akkor elé állnék annak az Úrnak, akihez már régen bejelentkezve vagyok. Nem mentegetőznék, nem támasztanám alá bebocsátási kérelmemet az oktatás, az egészségügy hibáival, az emberiség tökéletlenségével, mások bűneivel, a technika elembertelenítő túlzásaival, nem. Nem hivatkoznék csak Vörösmarty Mihályra: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. / Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből/ S a szellemharcok tiszta sugaránál / Olyan magasra tettük, mint lehet, / Mondhatjuk, térvén őseink porához: / Köszönjük élet! Áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

És kivíttátok, magasra tettétek? – kérdezné az Úr akkor.

Szemeimet lesütném megsemmisülve, s visszasündörögnék egy szenvedélyes digitális tanfolyamra. Jönne velem Petőfi Sándor is a síri világból, s mind a csodálatos emberek, mert bizony egyik sem érezné, hogy nincsen már teendő. Talán csak Ady Endre dühöngene – hát még itt sem lehet félpercnyi békességem! – , de azért felcihelődne, s kielevenedne e mai világra.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Dobrev, az európaibb

ĀFricska. „Európaibb ember lettem, miután betértem az Európai Történelem Házába, amit a jelenleg a Fideszt vizsgáló EPP-testület, a bölcsek tanácsa tagja, Hans-Gert Pöttering hozott létre.”

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (11.)

ĀAz év embere Adolf Hitler – kürtölte világgá 1938 végén a Time. Az év embere Joszif Visszarionovics Sztalin – hirdette címlapján egy évvel később (majd 1942-ben ismét) a híres magazin

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom