A feltámadó parancsnok

Az a bizonyos kollektív amnézia, amit még mindig nem emlegetünk eleget, és ami ellen még mindig nem küzdünk kellőképpen, bőséggel megteszi a magáét: nemcsak elképesztő agymosás, de olyan méretű tömeges feledtetés is történt, hogy százezreknek a leghalványabb fogalmuk sincs a magyar múlt elemi tényeiről. Arról például, hogy a régi Magyarország leggazdagabb, legkulturáltabb és egyben egyik leggyönyörűbb vidéke a Szerémség volt, ahol Mátyás király kedvenc borának szőlője termett, és ahonnan a legelső magyar bibliafordítók származtak. „Hogy mi? Szerénység?” – kérdeztek vissza nemrég. Itt tartunk.

Históriánk elfeledett nagy figurái népes alakulatot formázhatnának, döbbenetes névsorral és mögöttük olyan cselekedetekkel, amelyekért szobrokat kellene állítani, utcákat, tereket elnevezni e nagyszerű elődökről. De leginkább és legfőképpen: számon tartani őket az emlékezetben.

Közülük való, akár a parancsnokuk is lehetne az a hivatásos katona, aki egyrészt valóban parancsnok, sőt így, nagy betűvel: Parancsnok volt.

Az elfelejtett parancsnok címmel vagy tíz éve könyvet írtam róla, írásainak gyűjteményét szerkesztettem, filmet is forgattunk az életéről és tetteiről, de Kratochvil Károly, a majdnem teljesen elfelejtett parancsnok, a Székely Hadosztály szervezője és vezetője, Erdély védője – Erdély második Bemjének is nevezték – a nem vagy alig ismert nagy magyarok közé tartozik.

Százötven éve, 1869. december 13-án született a morvaországi Brünnben, ahol édesapja a császári és királyi 39. gyalogezred őrnagyaként szolgált. Aztán Brassóba kerültek, itt, a szászok földje és a Székelyföld határán cseperedett fel, és ez az indíttatás életre szólóan meghatározta a létező összes korabeli katonai oktatási intézményt (a főreáltól a Ludovikán át a vezérkari tisztképző katonai akadémiáig) elvégző férfiú életét. A Nagy Háborúban nyújtott teljesítményéért megkapja a legmagasabb katonai kitüntetést, a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét. Teljes rendben, fegyveresen, fegyelmezetten hazavezette Nagyváradra híres 4-es honvédezredét, és még 1918 iszonyatos novemberében kinevezték Erdély katonai parancsnokává, a hónap végén már Kolozsvárott volt. A december 1-jei gyulafehérvári nagy össznemzeti dzsemborit megelőző és azt követő napokban már teljes gőzzel folyt a szervezkedés: székely tisztek delegációja kereste fel Kratochvil Károly ezredest, és közölték: véderőt kell szervezni Erdély védelmére és felszabadítására. Vázolták az elképzeléseiket, de a parancsnok (ilyen az igazi katona) rádörrent a szószólóra: ne beszéljen annyit, hanem csinálja meg! Értettem…

December közepén az 1890 fős seregből lőfegyverrel mindössze 776 fő volt felszerelve. A felszereléssel, elsősorban a hadianyaggal való ellátás aljas, hazaáruló szabotálása folyamatos volt Károlyiék uralma, majd (még inkább fölerősödve) a kommün ideje alatt…

Miután a románok 1918 karácsonyán bevonultak Erdély fővárosába is, a Kolozsvárt a törzsével január első napjaiban elhagyó Kratochvil 1919. január 13-án parancsot ad ki: „A csucsai vonalon a fegyveres ellenállást saját felelősségemre elrendeltem. Megjelöltem a vonalat, mely Szilágysomlyó-Bükk hegység-Iloba-Szatmártól keletre Máramarosig, délre Belényes-Vaskohig húzódott (…) telefonon parancsot adtam a kolozsvári 21. székely ezrednek, szállja meg Csucsa és a Királyhágó környékét, mert ezentúl fegyverrel a kézben fogjuk megakadályozni a románok előrenyomulását.”

Szívszorító, fenséges pillanat. Hősi és időtlen. Történelminek is nevezhetnénk. Meghirdette a honvédő háborút, elrendelte a magyar haza védelmét a betolakodó idegen hódítókkal szemben. És mit tett a Fennvaló: hivatalosan ugyanezen a napon nevezték először Székely Hadosztálynak Kratochvil Károly alakulatát. Április közepéig a Székely Hadosztály a csaknem kétszáz kilométeres frontvonalhoz szegezte a mindvégig túlerőben levő invá­ziós hadsereget. Szakemberek szerint a modern hadtörténetben példátlan, hogy ilyen hosszú frontvonalat ennyi ember ennyi időn át ilyen körülmények között tartani tudjon.

Ők tartották.

Ám a Tanácsköztársaságnak becézett rémuralom következtében két tűz közé szorultak: hátukban a vörösök, szemben a románok. Utóbbiak, kihasználván az előállt helyzetet, április 16-án teljes hosszában áttörték a frontot, a hősiesen védekező Székely Hadosztály zöme Mátészalka környékére szorult vissza, ahol újabb néhány napos kemény ellenállás után április 26-án Demecsernél kénytelenek voltak letenni a fegyvert. A parancsnokot internálták, előbb halálra ítélték, utána folyamatosan őrizték, zaklatták. Hazatérése után előbb a debreceni vegyes dandár parancsnoka, majd a Magyar Hadi Levéltár és Mú­zeum igazgatója lett, nyugdíjaztatása után a „civil szféra” egyik legaktívabb szereplője: írt, előadásokat tartott, vezette a Székely Hadosztály Egyesületet, tagja volt egy sor szervezetnek. Amikor a második világháború végén a balatonszepezdi villájukban értesítették, hogy a szovjet csapatok már a közelben járnak, és tudvalevően az NKVD kész listákkal érkezett, szereztek neki egy fehér zászlót. Nem volt hajlandó kitűzni. Helyette, akárcsak 1957 elején, a forradalom leverése után Horthy Miklós, ágynak esett, és noha semmiféle komoly betegséget nem tudtak nála megállapítani, 1946-ban, a szovjet hódoltság hajnalán csöndben visszaadta lelkét Teremtőjének. (Erre mondják, hogy elemésztette magát.)

A székelyek nem felejtenek: 2009-ben Kövér László, a magyar Országgyűlés későbbi elnöke avatta fel Kézdivásárhelyen Kratochvil Károly szobrát, Blaskó János alkotását. Az szobrot a román hatalom 2019 májusának végén eltávolíttatta. Ma, a Parancsnok születésének százötvenedik évfordulóján volt balatonszepezdi villája előtt felavatják ezt a szobrot. Kratochvil Károly ismét Magyarországra ért. Ne felejtsük el, a fehér zászlót soha nem volt hajlandó kitűzni.