Vélemény és vita

A Narancsszín-karácsony Könyve

Az adventi gyertyagyújtás még azokban a családokban is megébreszt valamilyen odatartozás-élményt, akik karácsonykor nem a Megváltó születéséért adnak hálát, inkább a pihenésért

Hogy lila és rózsaszín, prófécia, öröm és bűnbánat? Piros és fehér, a fény, az út és a béke? Nem a szín számít, és nem is a gyertya, noha a szimbólumok erősítik a kulturális emlékezetet, liturgikus szerepüknél fogva pedig figyelmeztetnek a hitgyakorlás rutinjára. Rutin alatt nem a jelentését veszítő formát, hanem a létezésbiztonságot adó, ismétlődő cselekvés áhítaterejének bizonyosságát értjük, annak tudatosulását, hogy minden kultúra legfontosabb alappillére a hit.

Az adventi gyertyagyújtás még azokban a családokban is megébreszt valamilyen odatartozás-élményt, akik karácsonykor nem a Megváltó születéséért adnak hálát, inkább a pihenésért; és ahol az advent nem a készülődés, hanem a rohanás és feszültség ideje, s néha az ünneptől való félelemé. Mert a csönd arra is kényszerít, hogy magunkba tekintsünk; és akinek a „rutin” az áhítat bizonyossága, az már megtapasztalta, hogy a belülre figyelés mindig sokkal könnyebb, ha tekintetünket közben az égre emeljük.

Jól tudom, hogy a cím (már a szójátékban rejlő politikai pikantéria miatt is) egészen más képzettársításokat kelthet, ám engem Kosztolányi inspirált a Narancsszín-karácsony Könyvének széljegyzetére. A Narancsszín felhő című pillanatkép 1934. november 27-én jelent meg, néhány nappal advent (akkor december 2-ára eső) első vasárnapja előtt. Hírlapi cikk, és mint minden hasonló Kosztolányitól, csakis a lényegről szólhatott: az emberről – írta a költő publicisztikáit kötetbe rendező Illyés Gyula –, az emberről és az ő valóságáról, „a kutyáról, macskáról, a rózsáról, akácfáról”. A kristálytiszta kék téli égbolton délután három órakor egyedül vitorlázó narancsszín felhő láttán a boldogság mámora és önkívülete fogja el az írót, megáll, a falba kapaszkodik, nehogy elszédüljön. „Ennél a narancsszín felhőnél még soha szebbet nem láttam. Az öröm váratlanul, orvul ront rám, mint valami gáztámadás. Nem is tudom, hogy honnan. Csak azt érzem, hogy édes élni (…) Micsoda ígéret és igézet száll felém mindenünnen. Úgy rémlik, hogy az, ami igazán szép, még előttem van, nem mögöttem. Dobogó szívvel, rajongva, reménnyel teljesen szemlélem a narancsszínű felhőt, mely lánggal bokrétázva úszik a levegőben, s azon töprengek, hol láttam, milyen tájon, milyen álomban vagy milyen színpadi díszleten”.

S hirtelen fölvillant: e narancs­szín felhővel három- vagy négyéves korában találkozott, mikor a dajkával átküldték az unokaöccséhez. Akkor csak egy pillanatra látta, de most mindenre emlékszik, ráocsúdva, hogy ez volt élete legjelentősebb napja. Mandarin-narancsot ettek, és ekkor eszmélt rá először, hogy milyen izgató a héjában lévő illóolaj. Ezért nyilatkozta a Színházi Életnek néhány évvel korábban, hogy írás közben különféle illatokat szagolgat, attól függően, hogy éppen milyen hangulatra van szüksége. Az Édes Anna írásánál például a szerelmi fejezetnél a szegfűsze­gest szagolgatta, az utolsó fejezetben, amelyikben a gyilkosság történik, az éteresüvegre került a sor. Ekkor fedezte föl az ezüstpapír csillogását, a hangot, az illatot és a színt – az egész életet. A boldogságtól lerészegedve és megnáthásodva sírt, amikor hazavitték, a hópihék összeolvadtak forró könnyeivel.

Itt ad választ arra is Kosztolányi, hogy mit jelent a hangulat. Bújócskázó kísértet, mely az időközben múlttá vált jövőt villantja elé. „Nyilván ez szépíti oly földöntúlivá, ahogy bánatainkat is csak ily homályos, föl nem bogozott emlék nehezíti meg és teszi elviselhetetlenné.” Így okoskodott, befelé kémlelve, a lelke szavára, s elcsodálkozva azon, hogy „mennyi emlék-poggyászt cipelünk magunkkal, mennyi mindent, amiről nem is tudunk, mennyi mindent, ami dermedten hever bennünk”. Míg idáig jutott, a narancsszín felhő kihamvadt – bennünk pedig megjelenik a narancs­illat, mert mi még a Kádár-korban csak karácsonykor láttunk-kóstoltunk narancsot, melynek gyermeki boldogságát fiainknak és lányainknak ma hiába is ecsetelnénk.

Arra azonban szánjunk időt, hogy elmeséljük a régi adventjeinket és karácsonyainkat. S azt is elmagyarázhatjuk, hogy Kosztolányi bár az elmúlástól félt, mikor a narancsszín felhőről írt, de közben mutassunk föl az égre, ahol lehet, hogy most egészen más színek gomolyognak, és mondjuk el, hogy ebből a percből is őrizzenek meg mindent, amire majd emlékezni tudnak. Sehova ne siessenek, ne akarjanak mindent azonnal és egyszerre, mert amikor a számadásnak az ideje jön, a „minden és egyszerre és azonnal” olyan jelentéktelenné válik, mint egy lyukadt zokni, ellentétben a homokvárral, amit délutánra elmos a víz.

S talán mégis fontos lesz, hogy lila és rózsaszín, prófécia, öröm és bűnbánat; hogy piros és fehér, a fény, az út és a béke. Mert az advent bár a Megváltóra való várakozás ideje, ugyanúgy a jövő­feladat ideje is. Hogy gyermekeinkben a szimbólumok által is erősödjék hit és a kulturális emlékezet. Hogy legyen majd mire emlékezniük – ne csak a virtuális „felhőre”, hanem a narancsszínűre is.

Kapcsolódó írásaink

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Tartós támasz a forintnak

ĀA hazai ipar őszi lendülete más területen is megtette a hatását, ugyanis jótékonyan hatott a külkereskedelmünkre is

Bogár László

Bogár László

Oké, boomer!

ĀA mai gerjesztett, permanens intergenerációs háború okát megérteni és csitítani kellene

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom