Játék

Szokásom most már évek óta ugyanis, hogy minden év decemberében egyszemélyi döntéssel kiválasztom azt a könyvet, amely a mögöttem lévő esztendőben a legkellemesebb perceket szerezte nekem. Amely éppúgy jellemez engem, mint az írókat. A kötet aztán egy évig az ágyam fölött lévő polcra kerül, s ott düllesztheti ki a mellét. Tudom: játék ez a javából, de hát játék és humor nélkül mit sem ér az élet. Krúdyval élve: az Álom játék, mint az élet… Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is.

A könyv, amely 2019-ben kiérdemelte a „magándíjat”, Az én novellám című, napokban megjelent kötet. Szerkesztője Jávor Béla, aki egy ragyogó ötlet nyomán azzal kereste meg a magyar kultúra és tudomány jeleseit, a barátait, mondanák meg, melyik a legkedvesebb novellájuk a magyar irodalmi alkotások közül. Azt is hozzátette a szerkesztő, hogy néhány sorban indokolják is meg, miért tették le a voksukat a szóban forgó elbeszélés mellett.

Ez az a játék, melynek során az ember nem veszíthet, az olvasó pedig csak nyerhet. Az első reakció a tartalom olvastán az volt: melyik novellát ismerjük, és melyikkel nem találkoztunk. És az elbeszélések elolvasása után szinte kötelezőszerűen arra gondoltunk: melyik novellát illesztenénk be a válogatások közé huszadiknak. Én például Kosztolányi Dezső A labda című elbeszélését. (Örömömre szolgált, hogy a Magyar Hírlap egyik hétvégi magazinja közölte a művet.) Elgondolkoztató, hogy a tizenkilenc megkérdezett közül hárman is Krúdy-novellát választottak!

Az ember nemcsak arra gondol, hogy melyik novellával egészítené ki a válogatást, hanem arra is, hogy újságírói munkássága során milyen játékos ötletekkel állt elő. Emlékezetem szerint rádiós pályafutásom során egy 1932-es telefonkönyv adta az ötletet, amelyben megtaláltam neves írók és költők hívószámait. Abban az időben még hat számjegyből álltak a telefonszámok, ahogy az 1960-as évek végén, így aztán tárcsázhattam többek között Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc elérhetőségét. (Mai fejjel az is meglepő, hogy ezeket a híres embereket ilyen egyszerűen el lehetett érni…) A stúdióban rögzítettük a beszélgetéseket, amelyek nagyjából így zajlottak le:

Bemutatkoztam és mondtam, hogy Kosztolányi Dezsőt keresem. – Uram, ez nem Kosztolányi, hanem Kukorély lakás, rossz számot hívott – szólalt meg a vonal túlsó végén egy női hang. Kötöttem az ebet a karóhoz: – De hiszen én a következő számot tárcsáztam – és itt közöltem Kosztolányi 1932-es telefonszámát. – A szám stimmel, de ez nem Kosztolányi, hanem Kukorély lakás. – Kérem, a telefonkönyvben ezt olvastam. – Akkor maga rosszul olvasta… – De hallott Kosztolányiról, a költőről? – A költőről? Volt egy ilyen költő, akiről az iskolában tanultunk, de ez nagyon régen volt. – Megkérdezhetem, hogy melyik a kedvenc Kosztolányi-verse? (Nevet) – Ne haragudjon, de ez már kimeríti a telefonbetyár fogalmát! – Maga ne haragudjon, hogy zavartam, de én csak a telefonkönyvből… – Milyen telefonkönyvből? – Az 1932-esből… – Menjen a… – és lecsapta a telefonkagylót.

Az én novellám című kötetről azt is írhatom: az ember játéka a szavakkal, a szavak játéka az emberrel. Lehet, hogy ez az irodalom?