Boros Imre

Vélemény és vita

A jövő Merkel, Juncker és Schulz után

Véget ért az Európai Unió parlamentjének ötéves ciklusa. December 1-jétől frissen választott képviselők és bizottsági tagok vették át a stafétabotot

A címben szereplő három politikai vezető mellé még határozottan odaillik Timmermans neve is. Kétségkívül ezt a négy politikust lehet az unió elmúlt fél évtizedének legfőbb arculatformálóiként megnevezni. Mindegyikük az alapító magországokból származik (Németország, Hollandia, Luxemburg). Kettő közülük a legnagyobb európai pártformáció, az Európai Néppárt zászlaját lengetve csinálta a politikát, a másik kettő kezében viszont határozottan a kissé már megfakult vörös zászló lengedezett, lévén szocialista, szociáldemokrata hitvallásúak. A hivatalos közbeszéd szerint mind a négyen jobb- illetve balközép, tehát a hivatalos megfogalmazás szerint nem szélsőségnek nevezett formációk tagjai, szoros szövetségben az Európai Parlamentben. Mindjárt megjegyezendő, hogy a két csoport között a lényegbevágó politikai állásfoglalások tekintetében még a finomra hangolt patikamérleg is hibahatáron belül mérte az eltéréseket, mert szinte sziámi ikrekként voltak összenőve.

Mielőtt az új Európai Parlament és főként az Európai Bizottság előtt álló feladatokat számításba vennénk, illik onnét indulni, hogy a legendás négyes vezényletével az EU mit is végzett az elmúlt fél évtizedben. Eredményességük megítéléséhez magától értetődően hozzá kell tenni, hogy szinte mindegyikük hatalmasat veszített politikai súlyából. Junckernek senki sem ajánlgatta, hogy újrázzon, ami bevett szokás volt egyes korábbi bizottsági elnököknél (Barroso, Prodi). Schulz némi német belpolitikai „villogás” után került a szocdemek emlékkönyvébe. Ami Merkel kancellárt illeti, neki sem felfele ívelő szakaszban van a pályafutása. A sarat leginkább a Soros protezsált Timmermans állja, noha tőle is elszerették az új bizottságban kedvenc portfólióját, a demokráciaféltést. A legjobb indulattal is azt lehet mondani a legendás négyesről, hogy ha vannak is szerény eredményeik, azok messze eltörpülnek a közben megélt kudarcok mellett.

Érdemes tehát a kudarcokat számba is venni. Mindenekelőtt a Juncker vezette bizottság végleg ráfordult a birodalomépítő politikai pályára, amivel már Barroso is próbálkozott helyenként, eközben nagyban hanyagolta klasszikus szerepkörét, hogy őrködjön a közösen kiizzadt vívmányok felett. A balsikereknek szerintem ez az eredője. Juncker azonban Barrosónál is továbbment. A schengeni elvet, amely szerint az EU határait kívülről jövőknek csak legális keretek között lehet átlépni, az ellenkezőre fordította, az illegális belépőket a schengeni elvhez ragaszkodóknak is szét kívánta osztani, és erősen dolgozott a jogellenes folyamat teljes legalizálásán.

Az ENSZ ilyen irányú igyekezetét is mellszélességgel támogatta, noha ebben a tagországok jó részének támogatására eleve nem számíthatott. Mindazon tagországok esetében, amelyek ezt a nyilvánvaló jogsértést nem követték, a jogállamiság nevű eljárásokkal operáltak. De eddig még egyik eljárás sem jutott el olyan pontra, hogy akár egyetlen „renitensre” is rábizonyították volna, hogy megsértette a jogállamiságot, pedig a demokráciára nevelő csuklógyakorlatok már öt éve folynak. A legújabb újítás éppen az lenne, hogy jogállamisági sérelmekre hivatkozva a közös költségvetésből való jogos követeléseket is meg lehessen tagadni. A közös költségvetés fő pontjainak (kohéziós politika, agrártámogatások) gyengítése is komoly megfontolás tárgyát képezte náluk. Komoly hangsúlyt kapna a költségvetésben az illegális bevándorlók eltartása, aminek a deklarált és kodifikált közös ügyekhez az égvilágon semmi köze nincs.

A parlament és a bizottság is tétlenül nézte, hogy a 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot hogyan terhelték Európára, és ugyanígy szemlélte a bedöglött hitelek óceá­non történő átúsztatásának káros hatásait. Abban, hogy a bizottság élére éppen Juncker került, Merkel kancellárnak meghatározó szerepe volt. Az ő intenzív lobbizása nélkül Michael Barnier lett volna az esélyes, aki mellé a magyar kormányfő is letette a voksát. Így kerülhetett immár harmadszor is elnök az európai off­shore birodalomként elhíresült Luxemburgból a bizottság élére.

Merkelnek egyébként az uniós ügyeken kívül hazai számadási kötelezettsége is bőven van. Hivatali évei alatt szinte elporladtak a hajdan világnagy német bankok. A Dresdner Bank helyét már sóval is behintették, a Commerzbank piaci értéke szinte csak annyi, mint a hozzá képest mákszemnyi OTP-nek, a legnagyobb, a Deutsche Bank pedig évek óta termeli az eurómilliárdos veszteségeket. A német ipar zászlóshajója a Volkswagen, Merkel miatt akár is elsüllyedhetett volna a szinte minden gyártó által elkövetett emissziós szabálytalanságok következtében, ha magántulajdonosi főrészvényesei nincsenek résen. Küzdelmük az újabb csúcshódításig még sokáig el fog tartani.

Az euró válságát kirobbantó égő kanóc még csendben sistereg, de Merkel mégis szorgalmazná, hogy azok a tagországok, amelyek még nem részei az eurózónának, gyorsan lépjenek be, holott néhányan (dánok, svédek) eleve kockázatosnak ítélték a „közös” pénzt, ami felett a köznek semmi érdemi befolyása nincs, szemben a pénzvilág uraival. Bizonyíték erre van bőven, a 2008-as válság kapcsán is.

Ennek iskolapéldáját láttuk, amikor európai székhelyű nagybankokat nem euróhitelekkel mentették meg, hanem az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed által nyomtatott több ezer milliárd dollárral. A tevékenység eredményét talán az jellemzi a legjobban, hogy az eltelt öt évben az unió nem bővült, hanem szűkült. Ahol az emberek véleményére is kíváncsiak voltak, például Nagy-Britanniában, ott az emberek többsége határozott nemet mondott az unióra. Azokat az országokat viszont, amelyek joggal várták a kapuk nyitását (nyugat-balkáni államok), cserbenhagyta Brüsszel.

A „vezér” négyes tetteinek nagyon vázlatos felsorolása is jelzi azt az iszonyú feladattömeget, amire az új bizottságnak választ kellene találnia. Útkereső megoldásaihoz azonban az újraválasztott Európai Parlamenttől kevesebb támogatásra és több gáncsra számíthat. Az Ursula von der Leyen vezette bizottságnak el kell döntenie, hogy milyen módon tér vissza a még mindig világos jogi alapokon nyugvó, egyenrangú nemzetekből álló Európai Unióhoz, és miként bontja le az ezzel ellentétes szellemű és egyre inkább elburjánzó birodalmi jellegű álfelépítményeket. És korántsem kizárt, hogy a „visszabontást” a Közös Piacig kell elvégezni, ami kétségtelenül világsiker volt. Az sem kizárt, hogy fakultatív csatlakozást kellene biztosítani minden tagállamnak, hogy az új típusú „szabadságokból” és az azokra épülő jogállami kreációkból saját belátása szerint részesüljön (korlátok nélküli lakhelyváltoztatás, helyi szokásrend kényszerű alkalmazkodása a hozottakhoz, túlcsorduló agresszív kisebbségi jogok a többség terhére stb.)

A közeljövőben több a nyitott kérdés, mint az azokra adható érdemi válasz. Nagy kérdés például, hogy Olaszországnak sikerül-e visszatalálni a csellel elorozott patrióta politikához. Az Európa sorsát magában is meghatározni képes egymillió dolláros kérdés pedig az, hogy vajon Németországnak sikerül e a megszokott keretekben rátalálni nemzeti önazonosságára? Vajon a Kereszténydemokrata Unió (CDU) képes lesz-e megszabadulni a rá erőltetett, félateista, szélsőliberális gyakorlattól, vagy a jobbról és balról egyaránt előzésbe kezdő, kiszámíthatatlan erők kerekednek felül. (A közelmúltban tartott lipcsei CDU-kongresszus mindenesetre nem sok jóval kecsegtetett.)

A jó irányba való változás már elkezdődött ugyan, mert Merkel, Juncker, Schulz és Timmermans lényegében már csak rossz emlékű történelem. Mégis aggódva várjuk a folytatást.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Vág az esze

ĀFricska. Vágó István, Gyurcsány legkritikátlanabb rajongója lesz a BKV Vasúti Járműjavító Kft. felügyelőbizottságának egyik tagja

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Az energiamix csak átalakul

ĀEnergia és víz nélkül nem lehet élni, ezt leginkább azok az országok érzik, amelyek valamelyikből, vagy akár mindkettőből hiányt szenvednek