Ötödik Birodalom?

A CDU legutóbbi kongresszusán nyilvánvalóvá vált, hogy megindult az utódlási harc. Ebben a harcban nem egyszerűen a kancellári szék betöltése a tét, hanem főként Németország jövője. A sorszámnevet ugyan nem használó, de időrendben a „negyedik német birodalom” sorsa. Angela Merkel Helmuth Kohl mellett a leghosszabb ideig hivatalban lévő német kancellár a második világháború óta eltelt most már lassan hetvenöt év során. Sőt 1871-től a (sorszámnevét szintén nem használó) „második birodalom” létrejötte óta sem volt rajtuk kívül senki ilyen hosszú ideig ebben a pozícióban. Kivéve természetesen az „örök győztest”, Otto von Bismarck herceget, aki első kancellárként egészen pontosan tizenkilenc évet töltött el ebben a tisztségben. Drámai módon jelzi a második birodalom elnyúló haldoklását, hogy 1917 és 1933, vagyis az Adolf Hitler kancellárrá választása között eltelt tizenhat év során összesen tizennyolc kancellár váltotta egymást. Mindennek nyomán akármit is gondoljunk Angela Merkelről, abban biztosak lehetünk, hogy ez történelmi teljesítmény, és hogy megnyilvánulásai mögött mindig átgondolt stratégia húzódik meg.

Már az 1999-es hatalomra jutása is arról tanúskodott, hogy végtelen becsvágyásánál csak a nagypolitikai sakkjátszmákban való vir­tuóz jártassága nagyobb. A magyar vicc pontosan reagál is erre, amikor a kérdésre, hogy de miért csinálja ezt és ezt MERKEL, azt a választ adja, hogy MERT KELL. Vagyis a kancellár asszonyt legfőképpen egy „dolog” befolyásolja, az a bizonyos „nem létező világerő” vagyis globális hatalmi szuperstruktúra, amely uralomra segítette, mindmáig ott tartja, és amely döntött arról is, hogy 2021-ben át kell adnia a helyét. Hogy kinek fogja átadni a hatalmát, az a kérdések kérdése, mert a poszt-Merkel-korszak valószínűleg Németország legnehezebb éveit, esetleg évtizedeit hozhatja magával, így aztán nagyon nem mindegy, hogy Európa vezető birodalma milyen irányba fordul majd. Bár számos jel utal arra, hogy Merkel fizikailag és mentálisan is elfáradóban van, ami nem igazán meglepő, de az biztosra vehető, hogy megnyilvánulásai mindig nagyon alaposan átgondolt stratégiára épülnek. Ha megpróbáljuk vázlatosan összefoglalni e stratégia lényegét, akkor a következőket mondhatjuk el.

A világot ténylegesen irányító hatalmi szuperstruktúra számára az ezeréves Németország mindig megoldhatatlan feladvány volt. Bármennyire szerette volna teljes ellenőrzése alatt tartani, időnként mégis drámai módon „kifutott” a kezéből. Két harmincéves háborúban ezért döntötte romba először a szakrális történelmi német nemzet birodalmát, a Német-Római Birodalmat, majd a második harmincéves háború „első világháborúnak” nevezett bevezető szakaszában a második német birodalmat is.

Ez utóbbinak, amely már a szigorúan ellenőrzött modern német állam-nemzetet képviselte, jó oka volt arra, hogy hivatalosan nem adott magának sorszámnevet. Nem így a Harmadik Birodalom, amely éppen ezt a „folytonosságot” kívánta hangsúlyozni nevében a harmadik jelzővel, és amelyet azért juttatott hatalomra ez a nem létező világerő, mert segítségével próbálta meg újra ellenőrzése alá vonni a némileg „elszabadulni” látszó másik projektjét, a Szovjetuniót. Volt azonban egy igen rövid „áramszünet” e hosszú távú projektben, amit a történészek Molotov–Ribbentrop-paktumnak neveztek el. Ekkor mintha a két birodalom stratégiai gondolkodásra leginkább képes elitjei hajlottak volna arra, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra forgatókönyvét, miszerint kölcsönösen megsemmisíteniük kellene egymást, esetleg felülírhatják. Vagyis a kölcsönös egymás megsemmisítése helyett inkább közösen fordulnának szembe ezzel a mindkettőjüket bábként és kifosztható erőforrásmezőként használni kívánó „nem létező” világerővel. Sohasem fog kiderülni, hogy vajon mi és hogyan hiúsította meg ezt a stratégiát.

Amely stratégia, kicsit nagyot ugorva most már a mába, ugyanannak a globális hatalmi szuperstruktúrának a nyomása alatt áll. De még kicsit visszatérve az imént vázolt helyzetre, az általa felépített és felfegyverzett Harmadik Birodalmat, mint elszabadult projektet bedönti ugyan a globális hatalmi struktúra, de a helyén, a második harmincéves háború második szakaszát (ezt nevezik a történészek második világháborúnak) lezárva 1945 után lehetővé teszi egy sorszámnevét szintén nem használó negyedik német birodalom felépülését. Ezt azonban már nemcsak szigorú ellenőrzése alatt tartja, de für alle Fälle lénye­gében teljesen fel is számolja történelmi önazonosságát.

Az identitás totális felszámolása, sőt értelmezhetetlenné tevése a feltétele annak is, hogy a néhány évtizeden át mesterségesen szétválasztott „két Németország” újraegyesülhessen. Angela Merkelhez visszatérve, ő nem más, mint a negyedik német birodalom „szoft” végfelszámoló biztosa. Aki e feladatával párhuzamosan egész Euró­pa felszámolási folyamatának megkezdését is feladatul kapta.

A „Willkommenskultur” néven elhíresült 2015-ös döntése tehát egy pontosan eltervezett globális hatalmi forgatókönyv kulcseleme volt. Ennek megértéséhez elég csupán a német népesedési folyamatokat áttekinteni.
Az önfelszámolás legmélyebb drámája ugyanis éppen itt mutatkozik meg. Ne áltassuk magunkat, a német nép, ha és egyáltalán van még e fogalom mögött egy valóságos létező, történelmi önazonosságát feladva, néhány évtizeden belül végleg megszűnni látszik. A végzetes erejű történelmi tét tehát az, hogy van-e még esély egy sorszámnevét bátran újra használni merő Ötödik Birodalom megteremtésére. Isten óvja Németországot!