Felszáradó közérzet

Az életünket, életünk minőségét jelentős mértékben határozza meg a társadalmi közérzet állapota. Ez nem tükörképe az életszínvonalnak és az életminőségnek sem. A GDP-hez kevés köze van. A BUX indexhez se sok. De attól is különbözik, amilyen az egyéni közérzetünk. Nem adódik össze mechanikusan a milliónyi egyéni közérzet társadalmi közérzetté. Eltérítő erők vannak. A társadalmi közérzet erőteljesen befolyásolhatja a politikai folyamatokat, egy nemzet kreativitását, jövőképét, az erkölcseit, a demográfiát és sok miden mást. És miként legutóbb is láttuk október 13-án, a politikai döntéseket is.

A közérzet nyilván erősen függ az anyagi viszonyoktól, a biztonságérzettől, de a szellemi élet teljesítménye akár felül is írhatja ezeket a korrelációkat, leginkább negatív irányba. Ennek oka, hogy a média, talán az ember énjének rosszabbik részére apellálva, vagy talán anyagi érdekből, illetve tudatos politikai szándék által vezérelve, inkább a közérzetet romboló híreket, véleményeket favorizálja, semmint a közérzetet javító érzéseket. Ez aztán letargiát, bizonytalanságot, félelmeket gerjeszt. A hagyományos médiumokhoz csatlakozó Facebook fel sem mérhető rombolást végez a társadalmi közérzetben.

A sebzett közérzet tette lehetetlené, hogy az 1989–90-es óriási jelentőségű pozitív változásnak felhőtlenül örülni tudjunk, s ez teszi lehetetlenné, hogy az azóta elért és természetessé vált szabadságot és az eredményeket értékeljük. A szellemi élet állapota nem enyhített félelmeinken, hanem csak növelte azokat. Ma már nem is politikai küzdelem zajlik, hanem harc, háború a közérzet uralásáért! A jó közérzetben a hatalmon lévők érdekeltek, a rosszban az ellenzékiek. A dolog majdnem független a valóságtól: a gazdasági eredményektől, életszínvonaltól, gyarapodástól, külpolitikai törekvésektől. Amikor elszakad a közérzet a valóságtól, akkor szoktak nagy bajok történni. Eddig a történelemben „ideológiák” szakították el leginkább a kettőt, utópiák, irreális célok, felsőbbrendűségi vagy éppen kisebbrendűségi dühök, nemzetiségi gyűlöletek. Most új technikák jelentek meg, jó lesz figyelni, elemezni!

A szellemi életünk jelentős része az elmúlt harminc évben is azon munkálkodott, hogy ne erősítse, hanem gyengítse a nemzeti elkötelezettséget, küldetéstudatot. Másik része ezzel szembeszegülve, ha bolondnak is titulálták (és nem csak annak, ajjaj!) igyekezett megtartani, erősíteni a szent köteléket a nemzet és az Isten között. Ezeknél is, azoknál is megtalálható volt minden­féle színvonal.

De sajnos még a nívó sincs közvetlen meghatározó viszonyban a társadalmi közélettel. A társadalmi közérzet nem objektív fogalom, nem is nagyon mérhető, legfeljebb közvélemény-kutatásokkal szondázható. Az ilyen felmérések a magyarokat rendre a legpesszimistább, legrosszabb közérzetű népek közé sorolják. Ennek nyilván mélyebb, történelmi, nemzetkarakteroló­giai gyökerei is vannak, s ezek a gyökerek visszanyúlnak a 19. századi reformkorig. Kulcsszava a „nemzethalál”, megélt jelszava az „egyedül vagyunk”, megemészthetetlen velejárója a megcsalattatás, az igazságtalanság érzete. Érdekes módon nagy emberáldozatot hozó katonai bukások után (volt bőven) a magyarság élni akarása mindig megmutatkozott. Ady, a vátesz tudta volna jól, hogy nekünk Mohács kell?

A legutóbbi rendszerváltoztatáskor nem volt sem Világos, sem Arad, sem Trianon. S mintha a közérzetünk ettől nem jobbá, hanem bizonytalanabbá vált volna. Tényleg van küldetésünk? A rendszerváltoztatás talán legfontosabb tudati hiányossága volt, hogy nem katartikus „felszabadulásként” élte meg az ország. Túl sok volt az illúzió politikai és anyagi téren is. Valódi függetlenség, szuverenitás, demokrácia, nyugati életszínvonal s a sejtelmes remény, hogy akár a velünk szemben elkövetett igaz­ságtalanságokat is orvosolhatjuk. Egyenrangú, megbecsült részei leszünk a „Nyugatnak”, s a határok légiesítésével, az Európai Unióval pozitívan oldódik meg a nemzeti traumánk, a szétszakíttatás is.

Sok volt az illúzió. A rendszerváltoztatás után elmaradt a számonkérés, a közrend felbomlott (valójában nem bomlott fel, de a sajtó híradásai nyomán úgy tűnhetett), és az infláció, a sztrájkok, blokádok, tüntetések az 1945-ös fejlemények rémét keltették. Ennek szimbóluma a taxisblokád volt még 1990-ben, majd a kardlapozó lovasroham 2006-ban. Közben robbantások (a Parlamentnél is), gyanús gyilkosságok, s a napilapok mindennap közlik a forint árfolyamát, amely egyre csak romolhat. (Ma is.)

S ehhez jött és jön a két újabb közérzetromboló front: ki mit lopott, lop és fog ellopni itt és ott és amott. És a legújabb-legrégibb: hogyan és mikor pusztul el a Föld. Minden háború politikai szándékból ered, de a politikát ignorálók közérzetét is szétroncsolja.

Mindezek a közérzeti problémák elvezetnek az apolitikussághoz, de annak ártó válfajához is, a minden eredményre legyintő, sőt mindenben a rosszat kereső mentalitáshoz. Az „egyik kutya másik eb” okoskodáshoz. Még mindig mennyi szellemi csatorna szól arról, hogy „kint” mennyivel jobb! Nem csoda, hogy sokan érzik úgy, hogy menni kell. És a „nagy szabadságunk” az lett, hogy mehettünk. Ez a közérzet teljesen elhatalmasodott a magyarság jelentős részén. A „bent” és „kint” érzése egyet jelentett a „rossz” és „jó” érzésével. Megfordítani! Ez egy szellemi, erkölcsi forradalom! Nem­csak anyagi kérdés, de persze az is. Csak a sebeink gyógyulnának már, s ne ejtenének rajtunk ma is újabb s újabbakat.

A közérzet jelenlegi látványos leromlása – remélem – csak felületi sérülés, legfeljebb a kórra hajlamosakat érinti, és nem képes megbontani a magyar társadalom szellemi bázisát. A közérzet meghatározó a jövőnk szempontjából. Könyörtelen érdekharc dúl körülöttünk, s a gyengébbet – a jóhiszeműt! – elsöpri vagy aláveti az erősebb és rosszhiszemű. Csak nívós szellemi élet alapozhatja meg a nemzet távlatos politikai programját, biztosíthatja a stabilitást, és így talán van esély kezelni és kivédeni a külső és belső inzultusokat. Abban biztosak lehetünk, hogy az inzultusok rendre érkezni fognak.

Egykor sokat vártunk az Európai Uniótól. Inkább csalódás lett annak is a vége. Európában lényegé­ben megszűnt a természetes szolidaritás. A szolidaritás önvédelmet is jelent, az értékek védelmét, s mi lehet nagyobb érték, mint az élet? Bizonyos, hogy a nemzeti-szellemi elkötelezettség fogja eldönteni a pusztulás vagy megmaradás grandiózus kérdését, mégpedig a megmaradás irányába. Az erőszakkal összetákolt építmények sorsa, hogy széthullanak darabokra az első nagyobb viharban. Ideje lenne már megijedni, s tán az Isten haragja is felharsanhatna – csak figyelmeztetésül –, hogy végre felfogja Európa, mi az érték, s hogyan lehet megóvni.

A közérzetet ma alapvetően a szellemi élet bántóan alacsony nívója és a gondolkodást béklyókba záró jellege alakítja. Kulcskérdés tehát, hogy fenn tudjuk-e tartani a gondolkodás valódi szabadságát. Ez ma nehezebbnek látszik, mint valaha. Az elmúlt másfél hónap sokakban felidézte az 1918–19-es rémületet, mások az 1948–49-es végzetes fordulat előszelét érzik. Megint mások a társadalom közállapotáról, az állam intézményeinek működéséről fogalmaznak meg lesújtó véleményt. A csoportok egymásra mutogatnak, a csalók, tolvajok elsőként kiáltanak tolvajt és csalót, de már nem azért, hogy a zűrzavar közben eloldalogjanak. Nem, már hiszik, hogy megtéveszthetik az embereket. Hiszen sikerült! S a nemzet áll tétován, s olyan, mintha elhagyta volna a közérzete. Nem maradhat ez sokáig így, mert elpárolgunk, mint egy tó az afrikai hőségben, s csak látszatnak maradunk itt, vagy még annak sem.