Vélemény és vita

A Tudatosság Könyve

Az anyanyelv- és irodalomtudatos emberek tisztában vannak vele, mennyire árulkodó a nyelvhasználat, hogy az anyanyelv szépsége – ami Kosztolányi számára élete legnagyobb eseménye volt – kicsit szebbé teszi azt is, aki használj

A november aranymetszésében állt a Magyar Tudomány Ünnepe, de a Tudatosság Könyvének cédulái nem ennek mentén szerveződnek. Könnyen meglephet a gyanú, hogy a „tudatos” jelző gyarapodó használata a tudatlanságot fedi el. Létezik például tudatos közlekedő, aki egyúttal környezettudatos is, a pénztudat pedig arra képes, hogy egymásnak ugrassza az eltérő energiaforrás-párti boldog öntudatlanokat. Eszünkbe jutnak Baudelaire mesterséges mennyországai, melyek nem is mennyországok, mert a poklok nyílnak meg az érzékek hatalmának kitágításával és a szorongások növekedésével. A hasis és ópium helyett (illetve az összes vegyi és füves révület mellett, bizonyos körökben azok társaként) itt ordít, itt toporzékol a „nekünk mindent szabad” öngyilkos ideológiája, a „nekünk új értékek kellenek” liberális terrorja és újdemagóg világrendje. Mind­eközben a tudatos vásárló elolvassa az apró betűs címkéket is a csomagoláson, de nem biztos, hogy ezzel ő már értéktudatos is volna.

Néha fölszabadul a tudatalatti, és kitör az emberből az állatias, mert ösztönei mélyén szeretet helyett az indulat munkál. Ilyenkor jól jönne a felettes tudat, hogy azt, akiben túlműködik az „önző gén”, visszaterelje az egyetlen túlélőtechnikához, az egyéni érdek fölött álló közösségérzés-tudathoz, a „normális”, a saját kultúrát megalapozó erkölcsi normarendhez. Azonban sok az öntudatos ember, akiből hiányzik az alázat, vagy az a bizonyos szeretet-tudat. Ezt siratja József Attila 1934-es Eszmélet című versében, látva, hogy a múlt meghasadt, hogy „csak képzetet lehet feledni; / s hogy nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt – / minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!” Ezt ismétli egy év múlva az Emberek című költeményben: „Kibomlik végül minden szövevény. / Csak öntudatlan falazunk a gaznak, / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak.”

S ha már ismét visszakanyarodtunk a költészet nyelvében tükröződő mély-tudásunkhoz, az irodalomhoz – mert ha kínos is beismerni: az ad legpontosabb képet az emberről, egyszerre a társadalmi ruhájáról és meztelen lelkéről – álljunk is meg egy percre Babitsnál. Balassa József 1924-ben értekezett a Nyugatban Babits nyelvéről, aki Ady költészetéről írta, hogy egy költő igazi megértéséhez „elsősorban a nyelvét kell tanulmányozni”. S azért került e megjegyzés az egyik cédulára, mert novemberben volt a Magyar Nyelv Napja is. A költői nyelv révén lehet megállapítani az asszociáció alaptermészetét és föltárni a titkos összefüggéseket, belátni a „költői alkotás lélektani kulisszái” mögé. Babits jól tudta: a nyelv és gondolat együtt születik meg, hogy a szó nem pusztán a gondolat tükörképe, „hanem egymást teremtő, ébresztő, alakító, megújító és megvilágító elemek”. Az anyanyelv- és irodalomtudatos emberek tisztában vannak vele, mennyire árulkodó a nyelvhasználat, hogy az anyanyelv szépsége – hogy valaki magyarul beszél, gondolkozik és ír, ami Kosztolányi számára élete legnagyobb eseménye volt – kicsit szebbé teszi azt is, aki használja. Aki, Kazin­czyt követve, „jót s jól” cselekszik: a nyelvével és elméjével és szívével is.

Ha valakiben hirtelen tudatosul valami, az olyan, mintha épp akkor ébredne föl. Füst Milán erről is beszámol Az Aggok a lakodalmon című verses tragédia Prológusában 1910-ből: „És mégis: ugy-e csoda ez az élet, melyre ébredénk / S ki tudja: egykor épp ilyen csodára ébredők / Nem folytatjuk-e másutt vak, tudatlan életünk…! / S ó jaj nekünk, ha ott sem jő elénk, hogy megnyugtassa szívünk’, / Hogy jajongva panaszkodjunk néki, aki lenne / Látná és tudván így akarná mind e nyűgöt s fáradalmakat… / Hisz néha álmomba’ látom: / Szenved és bőg és vérzik és viszket e fekélyes világ”.

Aki tudatos, az látja a szenvedő, bőgő, vérző, viszkető és fekélyes világot, közben szeretne valamit tenni is ellene, bár tisztában van vele, hogy a világot nem tudja megváltani – már csak azért sem, mert már megváltották, s nekünk nem csak advent idején kellene hűségesnek maradnunk e hithez. Persze, vannak céljaink, mert céltudatosak is vagyunk, ám ezek a célok gyakran tárgyiasulnak. Elfeledjük Vörösmartyt és azt, hogy mi dolgunk e világon („küzedni erőnk szerint a legnemesbekért”). Sziszüphoszt látjuk magunk előtt, aki mindhiába görgeti a sziklát a hegyre föl; s Ádám Lucifernek mondott szavaiból is a tragédiát érezzük, a halált, nem pedig az embert, akinek élete a küzdelem, „S az ember célja e küzdés maga”.

Pedig szebb a küzdelem is, ha tisztábban látjuk magunkat. Útravaló lehet ehhez Kányáditól az 1972-es Illyés Gyula című költemény (a Fekete-piros versekből), mely így kezdődik: „Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar / szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van. Ott / tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, / Kazinczy, Petőfi, Babits s a pusztai rokonság / – pásztorok és prédikátorok – igazítanak még rajtuk, mielőtt / útra indulnának. S induláskor a pillák rezdülése feltölti / mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe / áramával.”

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Felszáradó közérzet

ĀCsak a sebeink gyógyulnának már, s ne ejtenének rajtunk ma is újabb s újabbakat

Kő András

Kő András

A cinke éneke

ĀBeszédtéma mostanában az egyetemisták műveletlensége. Magam is írtam erről nemrégiben Tudatlanság címmel

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom