A cinke éneke

Egy új irány kezd szárnyra kelni, amely kirekeszti a kultúrát az életből. A műveltség alászálló dolog – olvastam valahol –, mindig csak süllyed, és ebben az a legmeglepőbb, hogy mindig van hová süllyednie. Most egy újabb példával hozakodom elő. Másodéves egyetemista fiúnak tettem fel kertes budai házukban a kérdést, merthogy éktelenül rajcsúroztak a magok körül a cinkék: ki írta a következő sorokat? „Zeng a picinyke / szénfejű cinke / víg dithyrambusa: daktilusok.” Két okból is zavarba hoztam. Először hallotta a fenti sorokat, és arról sem volt fogalma, hogy mit kell tudni a cinkékről. Aztán kiderült, hogy nem ismeri a fákat, a növényeket, a virágokat; a bokrokat, a madarakat. Tősgyökeres pesti srác, agya, mint a borotva, két felsőfokú nyelvvizsgája van, de nem tudja, ki volt Áprily Lajos, aki talán a világirodalom legszebb verseit írta a madarakról.

Borítékolhattam volna, hogy sohasem hallott az ótörök eredetű som szavunkról (nem is látott somfabokrot), amely a finnugor fűzzel együtt – a virágnevek közül elsőként – 1001-ben már írásban rögzült. És az sem véletlen, hogy miért. Egy somfabokor ugyanis feltűnő volt a tájban. Nagyszerű tájékozódási pontnak számított. Ezenkívül a som igen kemény fa is volt, jól lehetett belőle sétabotot, verekedőeszközt, terelőszerszámot, miegyebet csinálni. Erről a fiú semmit sem tudott. De két felsőfokú nyelvvizsgája van! „Ez hozza majd a pénzt” – mondta mosolyogva. Nem volt szép tőlem, hogy tovább feszítettem a húrt: tudja-e, mi a különbség a daktilusok és az anapesztusok között. Nem tudta, ellenben azzal tisztában volt, hogy verslábak. Erre fel, meséltem el neki – még mindig Áprily Lajos verséből kiindulva – a Lőrin­cze Lajostól hallott történetet.

A nyelvészprofesszor és Áprily Lajos egyszer ezekről a daktilusokról vitatkoztak. Nagyon jó barátságban voltak, szerették is egymást, a költő éppen a tanár úr Szilágyi Erzsébet fasori otthonában vendégeskedett, amikor a házigazda nekibátorodott és megkérdezte: „Lajos bácsi, biztos, hogy daktilusokat mond a picinyke szénfejű cinke?” Áprily azt válaszolta: „Hát miért? Szerinted nem?” Lőrincze tanár úr ráfelelte, hogy: „Nem. Énszerintem anapesztusokat. Mert nem azt mondja, hogy tá-ti-ti, hanem azt fütyülgeti: ti-ti-tá. És Lajos bácsi is egy másik versében azt írja, hogy »ki-csi-csűr, ki-csi-csűr«, tehát nem tá-ti-ti, hanem ti-ti-tá.” Lőrincze professzor úr tovább érvelve felemlítette, hogy Szent György-napkor ők is azt hajtogatták mindig Szentgálon: mondja már a cinege, hogy „tu-tyi-kő, tu-tyi-kő, tehát most már posztóból való cipőt is fel lehet venni, mert jóra fordult az idő.

Bájos volt a költő, mosolygott, és azt mondta: „Hát, tudod, attól függ, hol kezdi el, meg hol hagyja abba.”

A múltkor azon kaptam a fiút a budai kertben, hogy a cinege énekét figyelte.

Lehet, hogy nem teljesen reménytelen? Az ember mindent otthonról hoz, ebben hiszek: a viselkedést, az értékrendet, helyét a világban, a műveltség iránti igényt. „A műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell – ahogy Németh László állította –, a műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.” Nem így van, barátaim?