Vélemény és vita

A cinke éneke

Beszédtéma mostanában az egyetemisták műveletlensége. Magam is írtam erről nemrégiben Tudatlanság címmel

Egy új irány kezd szárnyra kelni, amely kirekeszti a kultúrát az életből. A műveltség alászálló dolog – olvastam valahol –, mindig csak süllyed, és ebben az a legmeglepőbb, hogy mindig van hová süllyednie. Most egy újabb példával hozakodom elő. Másodéves egyetemista fiúnak tettem fel kertes budai házukban a kérdést, merthogy éktelenül rajcsúroztak a magok körül a cinkék: ki írta a következő sorokat? „Zeng a picinyke / szénfejű cinke / víg dithyrambusa: daktilusok.” Két okból is zavarba hoztam. Először hallotta a fenti sorokat, és arról sem volt fogalma, hogy mit kell tudni a cinkékről. Aztán kiderült, hogy nem ismeri a fákat, a növényeket, a virágokat; a bokrokat, a madarakat. Tősgyökeres pesti srác, agya, mint a borotva, két felsőfokú nyelvvizsgája van, de nem tudja, ki volt Áprily Lajos, aki talán a világirodalom legszebb verseit írta a madarakról.

Borítékolhattam volna, hogy sohasem hallott az ótörök eredetű som szavunkról (nem is látott somfabokrot), amely a finnugor fűzzel együtt – a virágnevek közül elsőként – 1001-ben már írásban rögzült. És az sem véletlen, hogy miért. Egy somfabokor ugyanis feltűnő volt a tájban. Nagyszerű tájékozódási pontnak számított. Ezenkívül a som igen kemény fa is volt, jól lehetett belőle sétabotot, verekedőeszközt, terelőszerszámot, miegyebet csinálni. Erről a fiú semmit sem tudott. De két felsőfokú nyelvvizsgája van! „Ez hozza majd a pénzt” – mondta mosolyogva. Nem volt szép tőlem, hogy tovább feszítettem a húrt: tudja-e, mi a különbség a daktilusok és az anapesztusok között. Nem tudta, ellenben azzal tisztában volt, hogy verslábak. Erre fel, meséltem el neki – még mindig Áprily Lajos verséből kiindulva – a Lőrin­cze Lajostól hallott történetet.

A nyelvészprofesszor és Áprily Lajos egyszer ezekről a daktilusokról vitatkoztak. Nagyon jó barátságban voltak, szerették is egymást, a költő éppen a tanár úr Szilágyi Erzsébet fasori otthonában vendégeskedett, amikor a házigazda nekibátorodott és megkérdezte: „Lajos bácsi, biztos, hogy daktilusokat mond a picinyke szénfejű cinke?” Áprily azt válaszolta: „Hát miért? Szerinted nem?” Lőrincze tanár úr ráfelelte, hogy: „Nem. Énszerintem anapesztusokat. Mert nem azt mondja, hogy tá-ti-ti, hanem azt fütyülgeti: ti-ti-tá. És Lajos bácsi is egy másik versében azt írja, hogy »ki-csi-csűr, ki-csi-csűr«, tehát nem tá-ti-ti, hanem ti-ti-tá.” Lőrincze professzor úr tovább érvelve felemlítette, hogy Szent György-napkor ők is azt hajtogatták mindig Szentgálon: mondja már a cinege, hogy „tu-tyi-kő, tu-tyi-kő, tehát most már posztóból való cipőt is fel lehet venni, mert jóra fordult az idő.

Bájos volt a költő, mosolygott, és azt mondta: „Hát, tudod, attól függ, hol kezdi el, meg hol hagyja abba.”

A múltkor azon kaptam a fiút a budai kertben, hogy a cinege énekét figyelte.

Lehet, hogy nem teljesen reménytelen? Az ember mindent otthonról hoz, ebben hiszek: a viselkedést, az értékrendet, helyét a világban, a műveltség iránti igényt. „A műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell – ahogy Németh László állította –, a műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.” Nem így van, barátaim?

Kapcsolódó írásaink

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (9.)

ĀEurópa jövőjét végső soron az istenhívő és istentagadó emberek közti küzdelem dönti el

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Felszáradó közérzet

ĀCsak a sebeink gyógyulnának már, s ne ejtenének rajtunk ma is újabb s újabbakat

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom