A Magánügyek Könyve

De nem biztos, hogy a válasz kielégítő, és hogy helyes-e egyáltalán. Pilinszky Szálkák című kötetében a Juttának írt 1971-es triptichon első része levél, a harmadik naplórészlet. Ha elolvassuk, megérezzük: a napok magánügyei kilépnek a múlandó és személyes szférából – metafizikai távlatot kapnak. Az alanyinak tetsző vershelyzetből egyetemes létbeszéd formálódik. „Milyen nap is van ma? Úgy élek, / hogy össze-összezavarom / az idő menetrendjét. / »Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával / – tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek.« / Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. / Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, / és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.”

Egy levélben vagy naplóban bármit el lehet mondani, hiába egyetlen személy vagy éppen a naplóíró én a címzett, a költő nem csak a másikhoz és nem csak magáról beszél. Mások közt Szegedy-Maszák Mihály foglalkozott e „kánon peremén” lévő határműfajokkal. Episztolaként – Horatiustól Berzsenyin keresztül Ady Endréig – a levél már rég bevonult az irodalomba, nem beszélve Mikes Kelemen fiktív leveleiről vagy az idén kétszázötven éve született Kármán József levélregényéről, a Fanni hagyományairól. Fannit még Toldy Ferenc is létező forrásnak vélte 1843-as Kármán-kia­dá­sában, és csak Gyulai Pál érvelt három évtizeddel később amellett, hogy tényleg Kármán a szerző. A híres naplók jó része eleve úgy íródott, hogy a „magánügyi” följegyzések egyszer az irodalom részei lesznek. Fekete könyvét Tompa Mihály végrendeletileg titkosította ötven évre, ugyanígy Radnóti a Naplóját harminc évre, Márai Sándor naplói azonban megszerkesztettek – ezért jelent meg előbb az Ami a naplóból kimaradt, majd A teljes napló is. Szabó Lőrinc Vers és valóság című kötetében utólagos alkotói műhelynaplót komponált, de lírai naplóként olvas­hatók Ady vagy József Attila versei, Móra Ferenc teljes publicisztikai életműve közönség elé tárt, tárcába, kommentárba átemelt naplónak tekinthető.

Egy ilyen lírai sor, mint „A fű illata ma reggel egy ölelést álmodó lányé”, minden elemében magánügy, szubjektív tény. Miként Kantnál a rózsa általános szépsége és a mindenkinek másképp ízletes bor a „magasabb” esztétikum és az egyéni ízlés közötti különbségre utal – vagy a Borges által idézett példa, miszerint az alma íze nem a gyümölcsben, hanem az alma és a szájpadlás találkozásában rejlik –, a fű illata is mindenkiben más emlékeket ébreszt. A lány ráadásul egy ölelést álmodik (és melyik reggel az a bizonyos „ma reggel”?) – megsokszorozódnak a magánügyi vonatkozások, mindez csak a költő személyes szférájában tetszik természetesnek. Mégis „közügy” akár ez a verssor is, mert kilép a szubjektum zártságából, a költészet egyszerre behatol más személyes szférákba – mint a már említett Borges mondta egy előadásában: a költészet itt vár ránk az utcasarkon, bármelyik pillanatban lecsap­hat ránk. Olvassuk a verssort, és eszünkbe jut saját gyermekkorunk, amikor a frissen kaszált szénát megcsapta az eső; bujának érezzük ezt az illatot, nehéznek és szépnek. Nem gondoljuk, hogy a költő magánügyeit teregeti ki a versben – még ha Adyt vagy József Attilát olvasva össze is úsznak a saját emlékeink a költők életrajzi adataival.

S nem ugyanaz a költői közléskényszer, mint a mindenáron való magamutogatás, önleleplezés. A Magyarországon (is) legtöbb felhasználót számláló közösségi oldalon megosztott tartalmak egyaránt tájékoztatnak magán- és közügyekről. A megosztásnak itt kétféle értelme van, hiszen a közzétett anyagok gyakran maguk is megosztók. Lehet velük azonosulni, és lehet egyet nem érteni, lehet kommentálni vagy továbbgondolni, lehet velük hízelegni és zsarolni. Sok az álhír, a lájkvadász bejegyzés, sűrűn tálalnak szenzációként valamilyen mérhetetlen ostobaságot, a megosztás pedig szimbolikus önreprezentáció: lelki és szellemi, kulturális és műveltségi profilt rajzol magáról a felhasználó. S ahogy a jóérzésű emberek tűrésküszöbét egyre föntebb erőszakolják, a közzétett magánügyek vagy belső viszályok kiteregetése egyre kiábrándítóbb képet fest a többre hivatott ember higiénéjéről, lelki és szellemi tisztaságáról.

Jobban becsülendő, ha valaki saját produkciójával, az egyéni teljesítménnyel jelentkezik. A szerzői magánügyből ekkor közügy lesz abban az értelemben, ahogy Móra gondolta: mindabból, ami vele megtörtént, olyan tanulságot formált a nyelv erejével, mely magánszféráit közös­ségi érdekké (és értékké) emelte. Így azok a közbejegyzések érdekelnek inkább engem is, amelyek saját alkotást publikálnak. Néha talán még azt is el tudják hitetni, hogy ez a virtuális platform egy valódi hibrid kulturális, művészeti és társadalmi folyóirat. De csak néha. Ehhez ugyanis alaposan meg kell válogatni az ismerősöket, és nem egy irányított cenzúra posványos medrében haladva, hanem magunknak kell megszűrni a tartalmakat. Nem mindegy, hogy valaki egy verset oszt meg, vagy másokat.