Vélemény és vita
A szék metamorfózisa
Lassan, de biztosan felmondja a szolgálatot az íróasztalom előtti szék
Előbb a bőrburkolat kezdett repedezni, foszladozni, utána az egyik kerék ment tönkre, most meg már nyiklik-nyaklik az egész, ha a számítógép elé ülök, mindig óvatos körültekintéssel kell tennem, nehogy a nappali padlóján landoljak a nagy igyekezetben.
Közben észrevettem, hogy a szék kezd átalakulni. Mondhatnám, szinte önálló életre kél: időnként pimaszul tekintget szembe, ellenszenves szemezéssel biztosít öntörvényűségéről, máskor hányaveti nemtörődömséggel nyikkan egy hatalmasat alattam, esetleg még egy jó nagyot billen is. Kiszámíthatatlan, mint a nők, és gyanakvással szemlélendő, mint a politikusok. Én mondom: érdemes elgondolkodni a szék természetrajzán.
Van egy régi délvidéki költő barátom, aki vicces kedvében olykor fotómontázsokat, képkompozíciókat is elkövet, egyik ilyen produktuma az a fotósorozat, amelynek címe A szék vetkőzőszáma. Egy jól szituált Thonet-szék a hőse, kezdetben még mindene megvan, azután hiányzik róla ez, azután amaz, végül, úgy a hetedik-nyolcadik képen már tényleg teljesen meztelenül, egy szál keretként áll előttünk. Csakhogy Tari István játékos ötlete mélyén, attól tartok, a szék örök metamorfózisának igen-igen emberi jelensége áll. Ami enyhén szólva több egy vetkőzőszámnál.
Ha jobban belegondolunk, az emberi törekvések igen tekintélyes hányada a szék körül forog. Egy-egy széket megszerezni, abba beleülni – valóságosan és jelképesen egyaránt –, egy-egy szék szimbolizálta hatalommal élni, érte gyakran tényleg öldöklő küzdelmet folytatni. Nagyon gyakran öncélúan. Mint másoknak az úgynevezett boldogság elérése vagy eljutni egy korallszigetre Óceániában.
Ami manapság a magyar belpolitikában a székek körül forog, az a szék legújabb kori metamorfózisának imponálóan gazdag megjelenési formája. Hallom, hogy a korábbi jobbikos írástudó – távolról sem tehetségtelen történész, egykoron a Horthy-korszak egyik izgalmas alakjáról, Zadravetz páterről készült könyvet írni – lett az egyik nemrégiben elesett kerület újságjának főszerkesztője. Kicsi, legföljebb közepes, meglehet, elég rozoga szék is: ennyit érne? A másik kerületben az alig egy-két éve átadott, nagy sikerű rendezvényközpont munkatársai fölszólíttattak: januárra–februárra már semmit ne szervezzenek, „változások lesznek”. Talán kicsit nagyobbacska szék: ennyire fontos? És a sort lehetne folytatni.
A szék metamorfózisa, úgy lehet, a vetkőzőszámmal kezdődik – megmutatja magát úgy istenigazából –, de azután így folytatódik. Ne beszéljünk most miniszteri, államtitkári és egyéb, „bársony” minőségjelzővel ellátott székekről, sem az igazgatótanácsok, kuratóriumi elnökségek, vezér- vagy főigazgatói posztok szintúgy jól bélelt sorozatáról: az ülőalkalmatosság átalakulása fenekünk helyének fontosságával áll egyenes arányban. A szék gyakran olyan a maga, önnön jelképi dagadásában, mint a szélben diadallal feszülő vitorla. Ha az van, minden van. És a tülekedésben a székek őrült zörgése mintha minden más emberi hangot elnyomna.
El-elnézegetem azóta is a bizony leváltásra váró széket ott, a számítógép előtt, az íróasztalnál. Tulajdonképpen ő nem tehet semmiről.
