Kína és a lassuló idő

Az elmúlt két évtized folyamán a globális növekedés motorjává alapvetően Kína vált. Az ázsiai óriás világgazdaságból való részesedése ebben az időszakban ugyan átlagosan „csak” tizenkét százalék körül volt, ám a mindenkori globális növekményből való részesedése megközelítette a harminchat százalékot, vagyis nagyjából kétszer akkora szerepe volt a világ teljes növekedésé­ben, mint az Egyesült Államoknak.

Mindenki tudta, hogy mindez egyszer véget ér, a világ az elmúlt évtizedek során mégiscsak korlátlanul meghosszabbította a Kínához kapcsolódó profit, illetve növekedési várakozásokat, kimondatlanul azt feltételezve, hogy a fák ugyan nem nőnek az égig, de Kína esetében igen. A világnak azonban most azzal kell szembesülnie, hogy Kína, mint globális motor igencsak lelassulóban van.

Ez a konkrét motorokat illetően is megmutatkozik, mert a járműeladások száma most már másfél éve meredeken csökken, s egyelőre semmi jele a visszafordulásnak. Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy sokan próbálnak ma választ adni arra a kérdésre, hogy mi okozza ezt a lassulást, hogy mindez mennyire lesz tartós, esetleg végleges, és legfőképpen, hogy mindez mit jelent a világ egésze számára.

A válasz megtalálásához, először azt kell világossá tenni, hogy amit „gazdasági növekedésként” szokás emlegetni, az valójában nem más, mint a folyamatosan önmagát növelő profitok tömege. Vagyis a kérdést inkább úgy kellene feltenni, hogy hová tűnik el mostanában az a gigantikus profittömeg, amely minden idők leghosszabb ideig tartó profitfelhalmozási korszakát alapozta meg Kína és egyben az egész világ számára. Nos, a válasz viszonylag egyszerűen is megadható, bár valójában azért sokkal bonyolultabb az ügy, legalábbis hosszú távú következményeit illetően.

Ami lezajlik tehát az, hogy rohamos gyorsasággal végleg kimerülni látszik az a „külszíni fejtéssel letermelhető roppant kiterjedésű munkaerő-lelőhely”, amely a globális tőkestruktúrák számára a szó szoros értelmében aranybányaként működött negyven éven át. Vagyis Kína a végtelen tömegű és korlátlanul újratermelhető, ráadásul elképesztően olcsó munkaerő kiapadhatatlan forrásává vált, ami addig elképzelhetetlenül magas profitrátát eredményezett. (Az olcsóság alapvető oka egyébként éppen a végtelen és korlátlan munkaerő túlkínálat volt.)

És mivel a „gazdasági növekedés” a felhalmozott profitokat jelenti, így nem csoda, hogy negyven éven át minden szereplő számára „természetes” volt a két számjegyű növekedés. Amikor a nagy átalakulás 1978-ban elkezdődött a munkaképes korú népesség aránya 68 százaléka volt, és nagyjából négy százalék lehetett a 65 év felettiek aránya. Most, negyven év elteltével a munkaképes korúak aránya hatvan százalékra csökkent, az eltartandó öregek aránya viszont tizenöt százalékra nőtt. És végül a 2050-re szóló jelenlegi előrejelzés, a munkaképes korúak arányát nagyjából ötven százalékra teszi, míg az öregek aránya negyven százalékra nő. Vagyis az aktív és inaktív időskorúak egymáshoz való viszonya hetven év alatt tizenhétszeresről 1,25-szörösére csökken. Ennek az az alapvető oka, hogy ezekben az évtizedekben „csattan össze” a hatgyerekes családból származó öregek és az egygyerekes családból származó aktív korúak nemzedéke. Mert a világtörténelem leghosszabb és leggyorsabb ütemű felzárkózását ez a „demográfiai lemeztektonika” alapozta meg, és ez ér most véget brutális gyorsasággal. Kína ma a világ legalacsonyabb termékenységi rátáját produkálja, ami nagyjából 6,6-ról csökkent ötven év alatt 1,1-re. Ilyen brutális népesedési befékezést nemcsak, hogy egyetlen ország sem élt át eddig, de elképzelni se nagyon tudott a demográfia tudománya. És hogy még nehezebb legyen most az átmenet, Kína egyúttal minden idők leggyorsabb születéskor várható élettartam növekedését is véghezvitte ezalatt, ami ötven éve még csak 47 év volt, ám ma 77 év közelébe ért.

Az jó, hogy ma több százmillió olyan öreg van életben, aki ötven éve még nem lehetett volna, de a közben rohamosan csökkenő számú aktív keresőknek kellene megtermelni azokat az árukat, szolgáltatásokat, amelyeket ezek az időskorú eltartottak szeretnének elfogyasztani. És közben a rohamosan csökkenő születésszámot is jelentősen emelni kellene, mert enélkül a következő aktív korú generáció még kisebb létszámú lesz, és a gyerekek és öregek demográfiai „satujába” szorult munkaképes korú nemzedék végleg összeomlik.

A legrosszabb hír az, hogy ennek a történelmi dimenziójú „satunak” nem enged a szorítása. Legalábbis egyszerű, gyors és olcsó megoldást semmiképpen sem lehet találni arra, hogy ez a szorítás enyhüljön. Ha mégis lesz egyáltalán megoldás, az nagyon bonyolult, nagyon lassú és ma még felfoghatatlanul „drága” lesz. És közben a világ is kényszerűen átalakul majd, mert, bár ez látszólag Kína „magánügye”, ám ez nem igaz. Az elmúlt évtizedek során profitot felhalmozni csak Kínában lehetett. A világot uraló amerikai birodalom ezek során az évtizedek során egy igen veszélyes, hamis növekedési ciklusba látszik belefulladni. Ennek lényege az, hogy a tőzsdék segítségével mesterséges részvény- és árfolyam-emelkedéssel a növekedés látszatát kelti, majd az optimizmustól megittasult felső középosztály hitelben részvényt vásárolva látszólag nagy profitokat ér el, vagyis „gyorsul a gazdasági növekedés”, legalábbis papíron. Az elmúlt évtized folyamán azonban, miközben az amerikai nemzeti jövedelem háromezermilliárd dollárral nőtt, az adósság húszezermilliárd dollárral. Nem véletlen, hogy egyre több jel utal arra, hogy a világnak tartósan be kell rendezkednie a növekedés végleges megszűnésére.