Fanatizmus

Még jó, hogy idejében észrevettük a munkások figyelmetlenségét. Nekik persze mindegy: az egyik koszorú olyan, mint a másik – gondolhatják. És a halottnak? A hozzátartozóknak? Eszembe jutott kedves papom egyik mondata, amit egyszer a sírnál mondott: „Azért takarjuk be a sírt virággal, hogy a halott ne fázzon.”

De a bosszúság ezzel még nem ért véget. Egy idős pap búcsúzott halott barátunktól. Visszaidézte nehéz életét, felsorolta érdemeit, aztán a végén így beszélt: „Krisztusban szeretett testvéreim. Imádkozzunk most a következő halottért, hogy ő is elnyerje az üdvösséget.” Az elhunyt feleségét ájulás környékezte, mert előrehaladott mellrákban szenved…

A történethez egy anekdotát fűznék, amiről Fráter Zoltán is megemlékezik Osvát Ernőről, a Nyugat szerkesztőjéről írott könyvében. Rájárt a rúd a folyóiratra. Három hónap alatt meghalt Havas Gyula agydaganatban, Török Gyula szívrohamban, Kaffka Margit spanyoljárványban. Havas Gyula sírjánál Osvát beszélt, és így kezdte beszédét: „Búcsúzzunk most el kedves barátunktól, Tóth Árpádtól…” „Én álltam Osvát mellett – emlékezett Tóth Árpád egyik levelében. – Annus szegény [Tóth Árpád felesége] majdnem elájult. Osvát dadogva javította ki a beszédét, de képzelheti a sír körül állók hangulatát. Karinthy felhorkanva nevetett és bújt félre.”

A következő történet is halálesettel kapcsolatos. Hasi műtétre készülődtek a tengerentúlon, melynek során egy érdaganat majdnem elzárta az egyik fővénás eret. Az operáló orvos tudta, hogy ilyen nagy operációnál a vérzés bármikor bekövetkezhet. Ezért a műtét előtt elmondta a betegnek, hogy vélhetően vértranszfúziót kell alkalmazniuk, azaz vért kell adniuk neki, mert sok vért veszíthet. „Arról szó sem lehet!” – jelentette ki az érintett. – Én jehovista vagyok, és vérátömlesztést mástól nem kaphatok. Tiltja a vallásom.” Ugyanezt erősítette meg a férje is. „De ha rákényszerülünk – próbált érvelni az orvos –, és ha nem kap vért, akkor meghalhat.” A válasz: „Akkor csak hagyjon meghalni.”

A lényeg, hogy az asszony, és tízvalahány családtagja határozottan elzárkózott a transzfúziótól. Miután az aneszteziológus elaltatta a beteget, betették a vénás katétert, és hozzákezdtek volna a műtéthez, hirtelen azt vették észre, hogy a betegnek súlyos belső vérzése van. Úgyhogy ott álltak azzal a problémával, hogy ha nem kap vért, meghal. Anélkül, hogy az orvos belevágott volna a beteg testébe, kimosakodott és kiment a családtagokhoz, hogy tudassa velük, mire kell számítaniuk. Azt a választ kapta, hogy: „A mi családunkban nincs transzfúzió.” „Akkor meghal.” Ekkor a férj szólalt meg: „Hát akkor adják az én véremet neki…” Mire a család többi tagja lehurrogta: „Azt nem! Azt nem lehet!” A következmény az lett, hogy a beteg meghalt.

A fanatizmus szükségszerű járuléka a vallásos érzelmeknek. Elkerülhetetlen azoknál, akik hisznek az égi boldogság elnyerésének titkában. Lásd a történelemben a rémuralom jakobinusait vagy az inkvizíció katolikusait. De ez a múlt. Az ember elgondolkozik azon, hogy a 21. században is vannak emberek, akik vallási fanatizmusból a halált előbbre helyezik az életnél.