Vélemény és vita

Ez lenne a hivatása?

Jó lenne, ha végre elkezdődne az értelmiség közéleti szerepének, rangjának, becsületének helyreállítása a köztudatban. Mert ma egyáltalán nincs benne, ezt mutatják a jelek

Mármint azoknak az ellenzéki embereknek, akik ez idő tájt a magyar Parlament padjait koptatják és durva káromkodással, minősíthetetlen viselkedéssel akadályozzák a munkát, s teszik mindezt országgyűlési képviselői mandátummal felruházva. Többen közülük bizonyára értelmiséginek és politikusnak tartják magukat. Sietek közölni, nagyon sokan vagyunk már, akik a botrányokban fuldokló társaság jelentős hányadát nem tartjuk annak. Sem értelmiséginek, sem politikusnak. Sőt, az értelmiségi magatartás, létezés megcsúfolásának véljük, ami ott történik.

Kérdezném, ha volna, aki válaszol rá, trágársággal, ordibálással, füttykoncerttel, luftballonokkal, anarchiával sikerült-e valaha is elérni bármilyen eredményt? Nem sikerült. Még erőszakkal is csak ideig-óráig. Vajon ezek a trágár, ordibáló alakok elgondolkodtak-e egyszer is azon, mi az értelmiség feladata, sőt hivatása? Vajon a gyermekeik – merthogy így nevelték őket – büszkén mutogatják mobiltelefonjaikon a gyűlésen felmutatott, hihetetlenül alpári feliratokat, mondván, ezt apa, a hős követte el? Vajon azt mesélik nekik, hogy ez az általuk oly sokszor emlegetett demokrácia? Erről vegyenek példát? Tényleg, mit képzelnek?

Aki ma, éljen a világban bárhol, s nem ábrándult még ki az úgynevezett demokratikus szabadságjogok megnyilvánulásaiból, az hazudik magának. Mert nem igaz, hogy nem veszi észre, az emberek világában minden eltorzult, ami eltorzulhatott. Nagyhatalmi hazugságokkal, erkölcsi és gazdasági zsarolások történeteivel, online fenyegetések híreivel, börtönből szabadult véglények újabb garázdálkodásairól szóló hírekkel van tele a sajtó, no meg ráadásképpen világháborús fenyegetésekkel is.

Minden van tehát, mi szem-szájnak ingere, csak éppen rend nincs. Nagy László költő, halála előtt pár évvel gyönyörű üzenetet küldött az őt ötven, száz, ötszáz évvel követőknek: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” Gyönyörű gondolat, de megfogalmazása óta, azaz csaknem negyvenöt éve rohamtempóban tűnnek el az emberi arcok, s mi, úgy érzem, tehetetlenek vagyunk. Nehéz megfejteni, miért hagyjuk egyre közelebb jönni a végzetet, a káoszt, miért nem lázadunk, miért nem fogalmazunk egyértelműen, s végül miért nem fogunk össze az emberhez méltó élet megtartásáért.

Tudom, és sokan tudják, válságban van az értelmiség is. Nehéz köntörfalazás nélkül megfogalmazni, pontosan hogyan is vitt az út odáig, hogy egy keleti hatalom parancsuralmából egyszerre csak egy nyugati, tán még fondorlatosabb parancsuralmi rendszerbe kerültünk. Mindkettőnek megvoltak és megvannak az elvtelen kiszolgálói, akiktől nem tudtunk szabadulni. Akik itt vannak velünk, s akik parancsvégrehajtók. Olyannyira, hogy már nem is próbálnak értelmiségi köntösbe bújni.

Aki pedig hisz az értelmiség hivatásában, netán tudja is, mi lenne az, nem sok figyelmet kap, nézetei nemigen jutnak el a széles nyilvánossághoz. Így aztán az összefogás sem igen valósulhat meg. Ha vannak is kis körök, nem érnek össze, nem lesznek belőlük nagy körök. Pedig nagyon kellene valamilyen minimum. Viselkedésben, tűréshatárban, a társadalmi élet kötelező szabályaiban. Valamint az is jó lenne, ha elkezdődne az értelmiség közéleti szerepének, rangjának, becsületének helyreállítása a köztudatban. Mert ma egyáltalán nincs benne, ezt világosan mutatják a jelek.

S ha még rangja lenne, talán többen is lennének, akik kimondják: elég. ELÉG! Legyen végre rend, a magunk alkotta szabályok betartásának feltétlen kötelességével.

Hogy mi kell még ehhez? Segítek és más tollával fogok ékeskedni. Igen régen, még 1994-ben vendége volt a Magyar Rádió egyik műsorának a Kopp Mária–Skrabski Árpád házaspár. A magyar lelkiállapotról írott elemzésükről beszéltek. Érdemes idézni gondolataikból:

„A felsorolt bajok, betegségek nem genetikai öröklött okokra, sajátos földrajzi helyzetre vagy elégtelen iskolai végzettségre vezethetők vissza, hanem általános szorongásra, a kis és a nagyobb közösségek, emberi kapcsolatrendszerek hiányára, az önbecsülés, a történeti és erkölcsi értékek tudatos lejáratára és elvesztésére. Nem utolsó sorban érzelmi műveletlenségre. Az érzelmi műveltség ugyanis azt a képességet jelenti, amellyel az egyén az akaratától függetlenül őt meghatározó érzelmi kihívásokat, a gyászt, a csalódást, megalázást, szegénységet, haragot, a másság elviselését nehezítő előítéleteket, röviden: idegrendszerét romboló indulatait kezelheti, megszelídítheti, feldolgozhatja. (…) Mivel elvesztette tájékozódó pontját, reményét, hitét, eszméit és példaképeit, azért uralkodik el rajta a bizonytalanság érzése, a kétségbeesés, az önzés, (…) a minden felelősségtől, vállalástól való merev elzárkózás.”

Van tehát kire hallgatni, ha közállapotainkon változtatni, javítani szeretnénk, mert az idézett tanulmány a gyógymódot is tartalmazza. Bizony abban, ahogy én értelmeztem, még az is benne van, hogy bocsássunk meg a „jakabpétereknek”. Nem tudják, mit cselekszenek.

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Arborétum és akadémia

ĀInnen származom én is. Nincs jogom ítélkezni – amúgy sem kenyerem – mert eljöttem én is

Kő András

Kő András

Fanatizmus

ĀSzomorú kötelesség volt: temetésre vitt az utunk. Az első bosszúság akkor ért bennünket, amikor a koszorúnkat egy másik halottat szállító kocsi tetejére rakták

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom