Vélemény és vita

Arborétum és akadémia

Innen származom én is. Nincs jogom ítélkezni – amúgy sem kenyerem – mert eljöttem én is

Hej, ha tudta volna a Magyar Királyi Államvasutak főfelügyelője, hogy mennyi baj lesz ebből a vasútvonalból, amelyet Bicske és Székesfehérvár között éppen ezen a napon százhuszonegy éve adtak át! Talán azt is mondja a befektetőknek: nem kellene ez a vonal, ez a 49 kilométer, mert még az is lehet, hogy egyszer errefelé születik meg Magyarország miniszterelnöke, s az ellenzék ezért még a vasútvonalat is megszüntetné, a síneket eladná – már amelyeket még nem loptak el –, a talpfákat is eltüzelné és az egész nyomvonalat beszórná sóval, hogy pusztuljon itt minden. Pedig az a vasút akkoriban – s még később is – jó ötletnek tűnt. Gazdasági szerepe is volt, főleg ha Bicskén erőmű is épül, s a személyszállítást is megkönnyítette: csak könnyebb volt vonattal bejutni Fehérvárra, Bicskére orvoshoz, kórházba, boltba, piacra, s onnan akár tovább, bárhová az országba, mint szekéren zötykölődve.

Nem tudom én pontosan mi miden épült e vonal mentén, titkos létesítmények, raktárak, laktanyák, üzemek. De a föld is jó volt a sok erdő mellett, s szorgos nép lakta a vidéket. Meg aztán a jól működő uradalmak is voltak – igaz, régen szétlopták azokat már. Micsoda pusztítás volt az a haladás és a demokrácia jegyében. Aztán voltak téeszek is, amelyek vezetői, tagjai megpróbáltak boldogulni. Meghurcolták őket! Mintha valami átok ülne azon a tájon, soha semmi ne is sikerülhessen. Messziről, Budapestről és Bécsből, mostanában Brüsszelből dirigálnának, s mintha minden vidék ilyen lenne Magyarországon. A messziről dirigálók vidékei. A gúnyolódók, gyűlölködők, lenézők dirigálásából aztán aki nem kért, belehalt szépen, belefásult, elmenekült, hagyta az egészet, tobzódjanak csak az urak-elvtársak. De szerencsére nem mindenki.

Innen származom én is. Nincs jogom ítélkezni – amúgy sem kenyerem – mert eljöttem én is. És mennyire visszamennék! Csak ötven évet kellene visszaforgatni az időben. A kis gőzös még pöfékelne, sípolna, zajongna. Felugranék Felcsúton, csak úgy átruccanni Alcsútra, megnézni a téglástól, ablakostól, bútorostól széthordott kastélyt. Nem, nem olyan lenne ez, mint Felső-Anctonból átrándulni Alsó-Anctonba, s közben kicsit megrekedni a fény és sötétség mezsgyéjén. Jó lenne tüzet gyújtani az elvadultságában is gyönyörű kertben, megsütni a darab kolbászt, amit hoztunk; vagy a vad, aprószemű, édes ringlót enni, ami mindenfelé nőtt, a szedret, vagy hazafelé az út mentén a napraforgótáblából magot zsákmányolni. Szotyolát. Aztán az út közepén menni, széles mosollyal egy szál gatyában, mert jármű egy, ha jön egy órában, s álmodozni „déli verőn”.

Ötven éve már alig járt a vonat, 1979-ben végleg megszüntették a személyforgalmat. Jöttek a buszok. Közelebb volt a faluhoz, meg gyorsabb is volt talán, mint a kis vicinális, amely legfeljebb húsz-harminc kilométerrel repesztett. De az száguldás volt! S kihajolni tényleg veszélyes, mert a pálya melletti bokrok, faágak jókora pofont tudtak adni, ha benőttek a sínek fölé, de a sebesség és az elővillanó táj, a hegyek, a patak, az erdők mindenért kárpótoltak. Ilyen lehetett valaha a Párizs–Nizza viszonylat is, s én azon éreztem magam: mindig a tenger felé vitt az a kis vacak vonat, és soha nem érkezett meg. Az Ér és az Óceán. Nem bántam. Mit is kezdhettem volna egy szál gatyában a Riviérán. (Azért voltak ötleteim…) Csak szerettem vonatozni és villamosozni is itt a Városban, amíg nem záródtak hermetikusan az ajtók, s ma már az ablakok is. A peronról lógva a körúton, a lépcsőn ücsörögve Balaton felé menet, kezemben sörrel bámulva a karnyújtásnyira rohanó fákat, s a hosszú percekig égbe szúródó templomtornyokat a távolban. Elöl a lokomotív ritmusa egyre gyorsult, talán egy lány után indultam, akit nem is ismertem, a nevét sem tudtam, nem is fogom látni, de vitt a vonat, szaladt velem a világ.

Hej, ha tudta volna a miniszter, a Magyar Királyi Államvasutak főfelügyelője, s a felügyelő bizottsági tagok mind, az osztályvezetők és az állomásfőnökök, masiniszták és kalauzok, sőt a krampácsolók 1898-ban, hogy milyen indulatokat keltenek majd ezzel a vonattal. Ők csak bíztak a jövőben. Lehet, hogy hanyatlott a kor és a civilizáció, de ők ezt nem tudták. Élni, alkotni akartak. Aztán a hanyatló szellemek mindig „bezártak”, „felszámoltak”. Így tettek már az utolsó kommunisták, és testi-lelki utódaik is. S mintha most a felszámolók tobzódó ünnepe jönne el. Voltak, akik nem leépítettek, hanem újjáépítettek és újat építettek. Vasutat is, stadiont is és még lovardát is. Óvodát, iskolát, kórházat, hidat, sok mást, de ez nem érdekes. Az a Bicske–Székesfehérvár viszonylat! Az skandalum! Micsoda retrográd ember találhatta ezt ki anno. Baross Gábornak hívták az ebadtát, közlekedésügyi és ráadásul közmunkaügyi miniszter volt akkoriban! Maga a feudalizmus, s hogy még áll a szobra, s „ezek” még a helyére is visszarakták, pedig az elődök de szépen elrejtették oda oldalt a raktárak elé. És az a stadion a faluban. S az utánpótlásnak még vagy tíz pálya. Kollégium, középiskola. Hogy az egész országból, s az egész Kárpát-medencéből jöjjenek a fiatalok, sportolni, tanulni. Nincs zöldebb épített környezet Magyarországon. Tiszta tekintetű, egészséges fiatalok tölthetik ott az időt. Szerintem nekik is kellene játszani. Meg lehetett volna valósítani máshol is, persze ezt az Akadémiát. Budapesten a Városligetben, a Margit-szigeten, Csepel-szigeten. Ó, rengeteg helyen. Milyen kéjjel mondanák most: „Bezárni!”

Budapestről Bicske vonaton húsz perc kellene, hogy legyen. Onnan a felcsúti stadion legfeljebb tíz perc. Ezt kell megoldani. Minden „viszonylatban” ez a cél. Kényelmesen, pontosan. Sok helyen működik, de még több helyen nem. Miért is nem? Ebben az országban 1939-ig a vonatok percre pontosan közlekedtek. A pályaudvarokon a restiben zónapörkölt volt, terítő és illedelmes pincér. A kalauz a zsebóráját nézte, s másodpercre sípolt. Indulás! Igen, sok minden történt azóta. De már a rendszerváltoztatás óta is egy emberöltő telt el! S a hibákra az lenne az új nemzedékek válasza, hogy „semmi nem kell”? Ne építsünk, ne próbáljuk meg, ami van, azt is bontsuk le, romboljunk, aztán majd lelépünk? Nem, dehogy. Nem ismerek olyan fiatalt, aki ezt mondaná. Egyetlen egyet sem. A hatalomtól, pénztől gerjedő romlott politikusokat ismerek, akik erre akarják felhasználni a fiatalokat. De nem fog sikerülni nekik! A fiatalság tehetség, s a tehetség: lélek. A lélek irányítja az embert s az ember nem leépíteni, hanem építeni született. Nem esztelenül – láttunk rá mennyi példát –, ésszel és lélekkel.

A fiatalságnak levegő kell. Szabad levegő. Ki kell hajolnia az ablakon. S azt látja, hogy mindenhol falak, hegesztett ajtók, nyithatatlan ablakok veszik körül. Tornyokba már nem vágyik? Hegycsúcsokra szabadon, „kísérő” nélkül? Dehogynem! Legyen jobb, mint mi voltunk és lettünk. De azt a képességet őrizze meg, amit mi kifejlesztettünk: ne dőljön be a hazug prófétáknak, megváltóknak. Nehéz a dolga. Hiszen mi még kihajolhattunk a szabadság illataiba a mozdony mögött, leugorhattunk a 47-es villamosról a Múzeum kávéház előtt, ha a teraszon megláttuk egy barátunkat. Megmártózhattunk a művészetek és tudományok óceán­jaiban, ha csak a Feneketlen-tó partján ültünkben is. S nem rontott el minden élményt az átkozott pénz, de azt sem gondoltuk, hogy csak az a tiszteletre méltó, ami haszontalan. Micsoda luxus volt!

A Magyar Királyi Államvasutak főfelügyelője, az akkori miniszter és krampácsoló a jövő emberei voltak. Mi ebben a jövőben élünk. De azt, hogy merre megyünk, mit csináljunk, építsünk vagy romboljunk, az ifjúság dönti el. Az ifjúság, amelyről látjuk, milyen kiszolgáltatott. Mindenkinek fel kell ugrania egyszer egy remegve rohanó vonatra, mely a tenger felé robog. Létezik az a „viszonylat”. Ha máshol nem, a szívünkben, lelkünkben, emlé­keinkben. Bicskétől nem jár, az biztos. Fehérvártól sem. Középen három állomás. De kár, hogy az én vicinálisom már csak ott jár: az Arborétumtól az Akadémiáig. Pedig még mindig vágyom a tengerre.

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Ez is operett, az is operett

ĀFricska. A baloldal egyes ifjú hölgyeményei titokban nagyon kedvelhetik a könnyed dalműveket

Faggyas Sándor

Faggyas Sándor

Európa megtagadói (8.)

ĀAz idei év első felében már több mint száz (!) robbantást jelentettek Svédországban, belbiztonsági elemzések szerint a fegyveres erőszak hatásai egyre inkább hasonlítanak a terrorizmuséra

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom