Szobrok és szavak az esőben

Most pedig itt állok a szobor előtt az esőben és némi megilletődéssel elegy örömmel konstatálhatom, hogy a magyar vidék emberei alighanem pontosan ugyanazt a nemzetmegtartó őrszolgálatot biztosítják, amit ezeregynéhányszáz éven át elődeik, a parasztság szívós, halhatatlan egyedei láttak el.

A szobor 1934 októberétől 1952 tavaszáig állt a nagykanizsai Eötvös téren, de a Herczeg Ferenc által leleplezett emlékművet már 1945-ben súlyosan megrongálták, több jelképet letördelve róla. Végül ledöntötték, de még azt a fáradságot sem vették, hogy elszállítsák vagy porrá törjék – darabjait Hübner Tibor jeles alkotásának eredeti helyétől alig néhány méterre, egy sebtében ásott gödörbe hányták. Szerencsére. Mert 1999-ben egy közéleti fórumon a város nagy fia, Szolzsenyicin barátja, a Gulagot megjárt kitűnő – tollforgatónak sem akármilyen – hazafi, Rózsás János a millecentenáriumi ünnepségekre való készülődés jegyében javasolta, hogy ássák ki és állítsák fel újra az idősebbek emlékezetében élő Trianon-emlékművet. Előbb ugyan döbbent csönd, majd némi értetlenkedés fogadta a javaslatot, de nemsokára elérkezett a tettek ideje.

Az első próbaásás 2000 márciusában megtörtént, szeptemberre az emlékmű teljes feltárása, a sérülések gondos számbavétele. S alig egy esztendő múlva, 2001 augusztusában – az első Orbán-kabinet kormánybiztosa, Nemeskürty István tanár úr hathatós segítségével – újra állt a rendszerváltozás után a magyar vidéken legelső, Trianon gyalázatát és a rettenetes veszteség fájdalmát kifejező szoborkompozíció. Amely a nagykanizsai füzetke tájékoztatása szerint egy másik kiváló magyar, a Salzburgban élő, nagykanizsai származású Schless István nagylelkű adományának köszönhetően születhetett meg annak idején. Óriási összeget, építőipari szabadalmának svájci eladásából származó jövedelmét, húszezer pengőt ajánlott fel egy, Nagy-Magyarországnak emléket állító szobor megalkotására.

Állunk, álldogálunk Miklós barátommal a szobor előtt, tetején a Szent Korona és az örök-dacos Magyar Hiszekegy kezdő sorai: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában …” Miklós magyaráz. Lelkesen és hittel – én meg itt a komor, szürke ég alatt arra gondolok, hogy az internet tele a képekkel, amelyek szerint tüntetnek, hogy „Horthy háborús bűnös”, Szent István szobrát meg nem engedik az újlipótvárosi téren felállítani, és elképesztő hisztéria volt az 1918–19-es áldozatok emlékművének a Vértanúk terén történt újrafelállítása körül. De akkor is tüntettek a túloldaliak, amikor a hazavesztő Károlyi Mihály szobrát végre-valahára eltávolították a Parlament mellől, és akkor is, amikor Bakos Istvánék megpróbálták Budapesten felállítani a nagy miniszterelnök, Teleki Pál szobrát, ami végül Balatonbogláron sikerült.
Szobrok – és szavak – az esőben.

Alig néhány napja, hogy a későbbi kormányzó budapesti bevonulásának századik évfordulójára emlékeztünk. Akkor is esett az eső. És nem idézték az emlékezések a Trianonban elszakított magyar országrészeket visszaszerző és az agyoncsonkított, koldusbotra juttatott országot talpra állító Horthy Miklós rövid kiáltványát, amellyel akkoriban tele voltak a budapesti házfalak, akárcsak a nagyszerű magyar érzésű görög, Manno Miltiádész Horthy-plakátjaival.

Nagyon nagy jelentőségű nap volt. A kezdet napja. Már csak egyetlen kérdésem marad jogász polgártársaimhoz innen a nagykanizsai meg a többi szobor mellől, 2019 késő őszének hazai hangjait, szavait hallgatva: csakugyan nincs semmi lehetőség a nemzetgyalázás és a magyarellenes tevékenység büntetésére? Valahogy úgy, ahogy a kiáltványban is szerepelt: „Erőszakoskodásokat, felvonúlásokat, rendzavarásokat semmi esetre sem tűrök, s ha ilyenek előfordulnának, úgy ezeket a legszigorúbb eszközökkel torolnám meg.”