A Kétségek Könyve

Hiszen a kétségei teszik nagyon is emberivé, és a bizonyosságai adják meg azt a támaszt, amelytől elrugaszkodhat, túlléphet a fizikai esendőségén: észreveheti az emberfelettit. Vagy éppen „csak” az emberit: az önhibák mellett az erényt, az alattomos helyett a nemeset, a múlandó és elfecsérelt helyett az értékeset és érdemeset.
A bizonyosság megszerzéséhez azonban előbb kétségeire (vagy kérdéseire) van szüksége.

E cédulákat gyűjtve, a legelsőre fölírtam Fernando Pessoa, az 1935-ben elhunyt portugál költő és esszéista nevét, aki Bernardo Soares álnéven már megírta A kétségek könyvét, 1912-től folyamatosan vetette papírra töredékeit. Mi indította erre? Az, amit előszavában megfogalmaz. Hogy az előző nemzedékek romboló munkája miatt a világ már nem ad többé „biztonságot vallási téren, támaszt erkölcsi téren, nyugalmat politikai téren. Tökéletes metafizikus gyötrelembe, tökéletes erkölcsi gyötrelembe, tökéletes politikai nyugtalanságba születtünk bele.” Mert megrészegülve rombolták le a keresztény hit alapjait, és bírálták az erkölcsöt, szedték ízekre a tiszta életelveket, hogy „már csak a semmi bizonyossága” maradjon meg. S az a társadalom, amelynek „kulturális alapjait átjárta a fegyelmezetlenség”, bizony áldozatául esik ennek a fegyelmezetlenségnek a politikában is. Ugye nem véletlen, és nem az elfogultság miatt tűnik úgy számomra, mintha e sorokat nem egy évszázaddal ezelőtt írta volna le valaki Lisszabonban, hanem itt és most, a nagyságát eltékozló Európában, s hogy a hit-, erkölcs- és kulturális bizonyosság megszerzése helyett nálunk is nagy erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a semmi bizonyossága uralkodjék?

Támpontot kapunk viszont arra vonatkozóan is, hogy az elhibázott, kritikainak álcázott, ám a rombolásnak magát kritikátlanul alávető szellem bár örökül hagyta ránk, hogy ne legyünk keresztények, „nem hagyta ránk örökül az e fölött érzett elégedettséget”, vagy ha kételkedést ébresztett is az erkölcsi alapelvekkel szemben, „nem hagyta ránk az érdektelenséget az erkölcs és az emberhez méltó életelvek iránt”.

Föl kell ismernünk, hogy éppen azt bomlasztják, éppen azt rombolják le, ami erőt ad egy társadalomnak: a hit, az erkölcs és a kultúra, benne a közéleti kultúra tisztaságának a bizonyosságát.

A másik cédulára egy most nyíló debreceni kiállítás címe került: Kétségek és bizonyosságok. (A tárlat a Bényi Árpád festőművészről elnevezett teremben látható, aki egy 1956-os „Szabad Magyarországot” feliratú fametszetéből készített plakátja miatt került Kádár börtönébe. Négy év büntetéséből több mint kettőt leülve, éjjelente kétségek gyötörték: talán ez lesz utolsó, s az „aljas, nyomorító hatalmakat” látva, József Attilával szólva, sziszegő szabadságában sem múltak el kétségei.) A kiállító Komiszár János, túllépve a víz és templom természeti elem- és épített-tárgy-valóságán, nemcsak a vizet és templomot, hanem az emlékezést (a vízben jelenként tükröződő múltat, de a megtörténtben való kételkedést is) és az örök időt (egy kiterjedés nélküli jövőt, de egyúttal a bizonyosságot is) reprezentálja. Grafikáin gyakran tűnik föl a sakktábla. A sakk több mint játék, mert modellezi az életstratégiákat.

Ez a groteszk vers szintén túlmutat önmagán – és a sakkon: „Nehéz eligazodni az élet furcsa / dolgai között. / Végül is azt sem lehet tudni, hogy / kikből lesznek a királyok. / Nekem már két vezérem is van, / neked egy sincs. / Elnéző vagyok elnézéseid miatt – / ezért döntetlent ajánlok.” Ma sok vezér van, aki azt hiszi, hogy az, de pardon nincsen, elnézés helyett félrenézés van, fölmutatás helyett rámutogatás. Amatőrök vannak, akik biztosak a dolgukban, míg a profik mindig kételkednek abban, hogy jól és jót tettek-e, ezért szeretnének mindig jobban és jobbat tenni.
Nagyobbat és szebbet álmodni.

S az álmot pontosan kivitelezni. Ami nem mindig tetszik a Pessoa által szóvá tett fegyelmezetlenségeknek. S igaz, hogy Pessoa még úgy vélte: az lesz a modern kor legnagyobb költője, aki a leginkább képes lesz álmodni, a hit- és erkölcsromboló rossz álmokból már éppen itt volna az ideje a bizonyosságra ébredésnek.